— Önmagammal kapcsolatban tévedtem, amikor azt mondtam, nem tagadnék meg semmit tőle. — Pillantása a túlsó falra esett, majd az ablaküvegen állapodott meg. — Látomásai támadtak.

— Valódi látomásai? — kérdezte a fiú, de megint csak tétovázva, mintha valami másra gondolna.

— Nem hiszem — felelt a vámpír. — Tizenöt éves korában történt. Nagyon szép gyerek volt, a bőre csodálatosan bársonyos, szeme nagy és kék. Termete izmos, nem olyan vézna, amilyen én most vagyok, vagy akkoriban voltam… de a szeme… amikor belenéztem, olyan volt, mintha egyedül állnék a világ végén… szélfútta óceán partján. A hullámok halk moraján kívül nem létezett más. Nos — folytatta, tekintetét még mindig az ablaküvegre szegezve —, látomások jelentek meg előtte. Eleinte csak célozgatott rá, és teljesen felhagyott a táplálkozással. A kápolnában élt, a nappal vagy éjszaka bármely órájában ott lehetett találni, amint a csupasz kockaköveken térdel az oltár előtt. De magát a kápolnát elhanyagolta. Nem törődött már a gyertyákkal, nem cserélte ki az oltárterítőket, még a faleveleket sem söpörte el. Egyik éjjel iszonyúan megrémültem: egy álló órán keresztül figyeltem a rózsalugasból, és ezalatt egyszer sem mozdult el térdeplő helyzetéből, egyszer sem engedte le kereszt alakban széttárt karjait. A rabszolgák mindannyian őrültnek hitték. — A vámpír tűnődve húzta fel szemöldökét. — Én magam meg voltam győződve, hogy csak… túlbuzgó. Hogy talán túlságosan messze ment Isten iránti szeretetében. Azután beszélni kezdett nekem a látomásairól. Hogy Szent Domonkos és Szűz Mária megjelent előtte a kápolnában. Tudatták vele, hogy el kell adnia louisianai birtokunkat és minden más vagyonunkat, a pénzt pedig Isten művének megvalósítására kell fordítania Franciaországban. Fivéremből nagy hitvezér lesz, neki kell visszatérítenie az országot korábbi hitbuzgalma felé és szembeszállnia az ateizmus és a forradalom eszméivel. Minthogy saját pénzzel természetesen nem rendelkezik, nekem kell eladni az ültetvényeket, New Orleans-i házainkat, és átadni neki a pénzt.