A kapusmester egy fiatal férfi kíséretében tért vissza, aki kútfői mágusköpönyeget viselt, és mágusbotot hordozott. Azután egy szobában találta magát, amit szálláshelynek vélt. Ott találkozott az idézőmesterrel, aki kérdezni próbálta, de addigra Éger már nem volt képes az összefüggő beszédre. Álom és ébrenlét határán, napfényes szoba és homályos-szürke domboldal találkozásánál, az idézőmester és a fal mögül kiáltozó holtak között félúton, már képtelen volt gondolkodni vagy mozogni az élők világában. Ám a homályos világban, hol árnyak sokasága szólította nevén, könnyedén közelebb léphetett volna a falhoz, és hagyhatta volna a felé nyúló kezeket, hogy magukhoz vonják és öleljék. Ha közéjük akart volna tartozni, úgy hitte, bizonyosan békén hagyják.

Azután, amennyire vissza tudott emlékezni, a napfényes helyiség mindenestől eltűnt, és ő újfent a szürke dombon állt. De akkor mellette volt a kútfői idézőmester is; magas, széles vállú, sötét bőrű férfi nagy, ternyőfa bottal, amely csillámlott a félhomályban.

A hívó hangok elmaradtak. A holtak, a fal mögött összezsúfolódó alakok eltűntek. Távoli suttogást hallott és zokogásféle hangot, de ahogy lentebb ereszkedtek a domboldalon, ez is megszűnt.

Az idézőmester a falhoz lépett, és ráhelyezte kezét.

A kőtömbök fellazultak itt és ott. Némelyik kihullott, és a száraz fűben hevert. Éger úgy érezte, fel kellene kapkodnia, és vissza kellene raknia őket a helyükre, megjavítva így a falat, de nem mozdult.

Az idézőmester odafordult hozzá, és ezt kérdezte: — Ki hozott ide?

— A feleségem, Mevre.

— Szólítsd! Hívd ide!

Éger csak állt némán. Végül kinyitotta száját, de nem az igaz nevet, hanem a mindennapi nevet mondta ki, amelyen életében szólította feleségét. Hangosan: — Liliom… — De inkább hangzott porba hulló kavics tompa puffanásának, mintsem fehér virág nevének.

Csend. A csillagok pöttöm és nyugodt fénypontokként borították a fekete eget. Korábban Éger sohasem nézett fel az égre ezen a helyen. Nem ismerte fel a csillagokat.