A Szigetvilág-sorozat negyedik kötete, a Tehanu végén a történet eljutott addig a pontig, amit Óceánföld jelenének éreztem. És most, akárcsak az úgynevezett való világ jelenében, nem tudom, mi fog történni ezután. Megsejthetem, megjósolhatom, tarthatok tőle, reménykedhetek benne, de nem ismerem a jövőt.

Képtelen vagyok folytatni Tehanu történetét (mert még nem történt meg), és ostobán feltételeztem, hogy Kóbor és Tenar története elérte a boldog beteljesülést, ezért először az „Óceánföld utolsó könyve” alcímet adtam ennek a kötetnek.

Ó, te ostoba! A jelen nem áll meg! Akár valós időben, akár álomidőben, akár a mesékben, a jelenből sohasem lesz múlt.

Hét vagy nyolc évvel a Tehanu kiadása után felkértek, hogy írjak egy történetet, amely Óceánföldén játszódik. Csupán egy pillantást kellett vetnem arra a másik világra és máris láttam, hogy megváltozott, mialatt nem figyeltem rá. Épp ideje volt már visszatérnem és felfedeznem és kitalálnom, hogy mi történik a jelenlegi jelenben.

Mindemellett szerettem volna némi ismeretet szerezni arról, hogy mi történt a múltban, még Kóbor és Tenar születése előtt. A sárkányokkal, Kútfő szigetével, a mágusokkal kapcsolatban számos dolog nyugtalanított. Ahhoz, hogy megértsem az aktuális eseményeket, történelmi kutatásba kellett kezdenem, és el kellett töltenem némi időt Szigetvilág legendáival.

Az ember csak úgy tudja beleásni magát egy nem létező történelembe, ha belekezd egy elbeszélésbe és menet közben találja ki, hogy mi történhetett. Úgy hiszem, ez nem sokban különbözik attól, amit az úgynevezett való világ történészei csinálnak. Még ha jelen is vagyunk valamely történelmi eseménynél, megérthetjük, egyáltalán emlékezhetünk-e rá, mielőtt történet formájában elmondjuk? És az eseményekről, amelyek időben vagy térben távol esnek tőlünk, nem is szerezhetünk tudomást másképpen, csak más emberek elbeszéléseiből.