Stanisław Lem

Opowieści o pilocie Pirxie

Wydawnictwo Literackie, Kraków, 1968

— Pirx kadét!

Szamárlegelő hangja megzavarta elmélyült álmodozását. Éppen elképzelte, hogy a szekrény alján pihenő kopott civilnadrágjának órazsebében egy kétkoronás pénzdarab lapul. Csengő, ottfelejtett ezüstkorong. Egy pillanattal ezelőtt még pontosan tudta, hogy nincs ott semmi, legföljebb egy régi postai feladóvevény, de lassacskán elhitette magával, hogy a dolog lehetséges, és amikor Szamárlegelő kiejtette a nevét, már teljesen biztos volt benne. Mondhatnánk, világosan érezte kerekségét, és látta, miként lapul a zsebben. Elmehetne a moziba — és még maradna fél koronája. És ha csak a híradómoziba menne, maradna másfél, ebből egy koronát félretehetne, a többiért pedig játszhatna az automatán. Ha aztán az automata elakadna… és vég nélkül ontaná a rézérméket, egyenesen az ő nyitott tenyerébe, s alig győzné zsebre vágni, majd megint odatartaná a kezét… hiszen ez megesett. Smigával! Görnyedezett a váratlanul rászakadt vagyon súlya alatt, amikor Szamárlegelő felriasztotta.

Az előadó, jellegzetes módján, hátratette kezét, és egészséges lábára nehezedve, nekiszegezte a kérdést:

— Mit tenne, kadét, ha őrjárat közben idegen bolygó hajójára bukkanna?

Pirx kadét eltátotta száját, mintha így akarná kihajtani a benne rejlő választ. Úgy látszott, hogy a világon ő tudja a legkevésbé, mit kell tenni, mikor az ember idegen bolygó rakétájával találkozik.

— Megközelíteném — felelte tompa, furcsán elmélyülő hangon.

Az osztály elnémult. Mindnyájan az előadásnál érdekesebb dolgokat szimatoltak.

— Nagyon jó — bólintott atyailag Szamárlegelő —, és aztán?