Kedélyvámos hangja volt az. A kiejtés puszta folyamatával átalakított mindent, amiről beszélt.

Nézd őket kettejüket, mondta magában, úgy illegnek-billegnek, mint két tökfej. Néne megállította kezét saját vaskemény kontyának igazgatásában, s jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.

— Beszélni szeretnénk magával, Mr. Kedélyvámos — a színészekre mutatott, akik a díszleteket bontották le, nagy ívben elkerülve őt, s összeesküvő suttogással hozzátette. — Valahol tanúk nélkül.

— Drága hölgyem, mi sem természetesebb — felelte a férfi. — Jelen szállásom amaz nagyrabecsült nyakolajozóban vagyon szemközt.

A boszorkányok körbenéztek. Végül Magrat megreszkírozta:

— A kocsmára gondol?

Hideg és huzatos volt Lancre Kastély Nagy Csarnoka, és az új kamarás húgyhólyagja bizony nem volt már fiatal. A férfi állt és feszengett Lady Felmet pillantása alatt.

— Ó, igen — mondta. — Vannak nekünk, bizony. Rengeteg.

— És az emberek nem csinálnak semmit velük? — kérdezte a hercegné.

A kamarás pislogott.

— Tessék?

— Az emberek eltűrik őket?

— Úgy bizony — felelte a kamarás boldogan. — Jó szerencsének tartják, ha van a faluban egy boszorkány. Szavamra, úgy van.

— Miért?

A kamarás tétovázott. Amikor utoljára rászorult egy boszorkányra az azért történt, mert bizonyos végbélproblémák az árnyékszéket mindennapos kínzókamrává változtatták, s a boszorka készítette üvegnyi balzsam a világot kellemesebb hellyé varázsolta.

— Elsimítják az élet apróbb hepehupáit és döccenőit — válaszolta.

— Ahonnan jövök, nem engedélyezzük a boszorkákat — jelentette ki szigorúan a hercegné. — És nem áll szándékunkban, hogy itt másként legyen. El fogsz látni minket a címükkel.

— Címükkel, úrasszonyom?

— Ahol laknak. Remélem, az adószedőitek tudják, hol lehet őket megtalálni?