Éppen egy ilyen gorka előtt, amely az ásványok számát illetően a leggazdagabb volt, cövekéit le megbabonázva a kisfiú.

— Hogy hívnak? — simogatta meg kerekded fejét Ivernyov.

A kisfiú kelletlenül pillantott fel.

— Ványának. Miért kérdi?

— Tetszik a gorka?

— Uhum!

— Hát még mi tetszett?

— Az — bökött a kisfiú egy ércdarabra, amelyet egy ismeretlen mester ki tudja, melyik Ilmeny-tó környéki hegy gödréből ásott elő: lapos, sárga szemcsés kvarcdarab volt, amelyen apró csillámfényfoltok játszottak és rövid csillogó fekete turmalin csapok meredeztek szeszélyes összevisszaságban — és ez — szaladt át a kisfiú egy másik vitrinhez.

Selyemsuhogás hallatszott, és a mérnök megpillantott egy magas fiatal hölgyet, aki hamvasán arányló, dús hajkoronát viselt, és akinek ugyanolyan nagy világoskék szeme volt, mint a kisfiúnak.

— Ványa, Ványa, gyere már, mennünk kell! Nagyon késő van! — És a kisfiú orra alá tartotta apró karkötős óráját.

— Elnézést, uraim, de el kell vinnem a fiamat. Csodabogár ez a gyerek, nem tud elszakadni a kövektől. Már másodszor vagyok itt a kedvéért…

— Ne tartsa csodabogárnak a fiát, hölgyem — mosolyodott el Ivernyov. — A szokatlan érdeklődés mögött gyakran szokatlan képesség rejtőzik. Mi rajta keresztül ellenőriztük saját benyomásaink helyességét.

– És nem csalódtunk! — hajtotta le kopaszodó fejét Anyert, akit láthatóan elbűvölt a hölgy szépsége.

Anya és fia eltávozott, a két barát pedig ráérősen folytatta a kiállítás körbejárását.

— Nem mennénk ki rágyújtani? — kérdezte Ivernyov, de Anyert mozdulata megállította.

— Várjon csak, Makszimiljan Fjodorovics! Emlékszik, amikor ön visszatért Turkesztánból, azt mondta, hogy olyan köveket talált, amelyeket talán a tudomány sem ismer. Csiszolás végett át akarta adni őket Gyenyiszov-Uralszkijnak. Mi lett az eredmény?