Harminc évig abban a hitben élt, hogy Konrad halott. Alig egy hete hozta meg a hírt Sandmeyer, az Ipari Hírszerzés ezredese. Nem kedvelte Sandmeyert, és biztos volt benne, hogy az érzés kölcsönös közöttük. De egyikőjük sem engedhette meg, hogy a dolog befolyásolja a hivatalos kapcsolatukat.

— Hoffmann úr — kezdte az ezredes a legtökéletesebben hivatalos modorában —, ijesztő hírt kaptam az imént Washingtonból. Mondanom sem kell, hogy a legszigorúbban bizalmas, de úgy döntöttünk, hogy a műszaki állomány kedvéért megszegjük a tilalmat, hogy belássák, milyen rendkívül fontos a gyorsaság. — Hatásszünetet tartott, de Reinholdnál nem ért vele célt; ő szinte már tudta, mi következik. — Az oroszok kis híján egy szinten állnak velünk. Van valami automata vezérlésük… könnyen lehet, hogy a miénknél is hatékonyabb, és a Bajkál— tó partján már építik is a hajójukat. Nem tudjuk, meddig jutottak el vele, de a Titkosszolgálat szerint még az idén felbocsáthatják. Ön nagyon jól tudja, mit jelent ez.

Igen, gondolta Reinhold, tudom. Megkezdődött a verseny — és nem biztos, hogy mi nyerjük meg.

— Tudja, hogy ki vezeti a csapatukat? — kérdezte, bár valójában nem remélt rá választ. Meglepetésére Sandmeyer ezredes egy gépelt papírlapot tolt elébe — és a lap tetején ez a név állt: Konrad Schneider.

— Sokukat ismerte Peenemündén, igaz? — érdeklődött az ezredes. — Ily módon esetleg betekintést nyerhetnénk a módszereikbe. Szeretném, ha mindazokról, akikről tud, feljegyzést készítene a számomra: hogy mi volt a szakterületük, a legragyogóbb ötletük és így tovább. Tudom, hogy ez túl nagy kérés ennyi idő után, de azért kérem, tegyen meg mindent, amit tud.