Az űrhajó kijutott a negyedik pulzációból. A rejtélyes égitest — az út célja — a jobb, az „északi” oldal képernyőin most már akkorára nőtt, amekkorának a Nap a Merkurról látszik.

A „sötét” széncsillagok ritka osztályába tartozó csillagóriást tüzetesen tanulmányozták. A Tellur fénysebesség alatti iramban négy parszeknél kisebb távolságra haladt a KNT-8008 jelzésű, gigantikus sötét csillagtól, amelyet még a leghatalmasabb teleszkópokkal is alig lehetett látni a Földről. Az ilyen csillagok — átmérőjük felér százötven-százhetven napátmérővel — azzal tűnnek ki, hogy légkörükben bőven van szén. Két-háromezer fokos hőmérsékleten a szénatomok különleges molekulaláncokká egyesülnek, amelyeknek mindegyike három atomból áll. Az ilyen molekulákból felépülő csillag visszatartja a színkép ibolyatartományának sugárzását, úgyhogy egy-egy óriás fénye a méreteihez képest igen gyönge.

De a szénóriások középpontja, amely százmillió fokig is felhevül, hatalmas neutrongenerátorként működik, és a könnyű elemeket nehezekké, sőt uránontúliakká változtatja, egészen a kaliforniumig és a rossziumig — ahogy a 401 atomsúlyú, legnehezebb elemet nevezték, amelyet már négyszáz évvel előbb előállítottak a Földön is. A tudósok úgy vélték, hogy a világmindenség nehéz elemeinek gyárai a széncsillagok, amelyek időszakos robbanásaik után szerteszét szórják ezeket az elemeket a világűrben. Tejutunk általános vegyi összetétele éppen a sötét szénóriások rovására gyarapszik.

A pulzációs csillagközi űrhajó végre lehetővé tette az emberiségnek, hogy közelről tanulmányozzon egy széncsillagot, megértse az anyagátalakulás rajta végbemenő folyamatainak lényegét. Ezeknek a magyarázatához a Föld fizikusai még nem találtak meg minden kulcsot.