Gosse fotelestül megpördült, a megfeszülő vezeték lerántotta a fejhallgatót a füléről a nyakába.

— Hol a társa, az a Sinko?

— A fedélzeten. Mondtam neki, hogy ellenőrizze a reaktort.

London le nem vette a parancsnokról kérdő pillantását. Gosse alig észrevehetően nemet intett.

— Semmi — mormolta.

— És a helikoptereik?

— Visszamentek. A látási viszonyok: nulla.

— A teherbírást megkérdezted?

— Nem fog menni. Mennyi a súlya egy gigasugárágyúnak? — fordult a pilótához, aki csak a fülét hegyezte.

— Nem tudom pontosan. Úgy száz tonna körül.

— De hát mit csinálnak? — makacskodott London. — Mire várnak?

— Killianra — felelte Gosse, és egy kacskaringósat káromkodott.

London kivett a faliszekrényből egy palack White Horse-t, megrázta, mintha az vizsgálná, elég hatékony gyógyír-e az adott helyzetben, aztán visszatette a polcra. A pilóta állt és várakozott. Már nem érezte a szkafander súlyát.

— Eltűnt két emberünk — szólalt meg végre Gosse. — Nem jutottak el a Grálig.

— Nem két emberünk, hanem három — helyesbítette komoran London.

— Egy hónapja — folytatta Gosse — kaptunk egy rakomány új Diglátort. Hat darabot a Grál számára. A Grál nem fogadhatta a hajót, mert nem készült el idejében a repülőtér új betonozásával. Amikor leszállt náluk az első konténeres hajó, az Akhilleusz, kilencvenezer tonna, a külön megerősített, bizottságilag garantált leszállópálya összeroppant. Még szerencse, hogy nem borult fel a hajó. Két napig tartott, míg kiemelték a gödörből, és elvontatták a javítóba. Nekiálltak cementet injektálni a beton alá, leraktak egy tűzálló burkolatot, és megnyitották a kikötőt.