Egy messzi-messzi és meglehetősen használt dimenzióhalmazban, valahol egy asztrális létsíkon, az Üveghegyen is túl a gomolygó csillagködök megremegnek, szétnyílnak…

És feltűnik…

Nagy A’Tuin, a teknőc közeledik, lassan úszik a csillagközi áramlatok között, hidrogénzúzmara rakódott roppant végtagjaira, gigászi és ősi teknőjén meteoritok ütötte lyukak tátongnak. Óceánnyi szemeit, melyeket csipa és az űr pora fátyoloz, határozottan a Célra szögezi.

Városoknál is hatalmasabb agyában földrajzi lassúsággal keringenek a gondolatok, ahogy a cipelt súlyon töpreng.

A súly nagy részét persze Berilia, Tubul, Nagy T’Phon és Jerakeen, a négy óriás elefánt viseli. Az ő széles, csillagfény barnította hátukon nyugszik a hatalmas Korongvilág, melynek pereméről körös-körül vízesések zuhognak alá, míg odafent a Mennyek babakék kupolája feszül.

Az asztropszichológusok mindezidáig képtelenek voltak eldönteni, az elefántok mire gondolhatnak.

A Hatalmas Teknőc csupán hipotézis volt egészen addig a napig, amíg a parányi és titkolózó Krull királyság (melynek határ menti hegyei a Peremcsobaj fölé nyúlnak) épített egy portáldarut a legeslegkiállóbb szirt csúcsára, és leeresztett néhány kutatót a Korongszegély alá egy kvarckristály ablakú bronzkabinban, hogy keresztülkukkantsanak a ködfüggönyön.

A hajdani asztrozoológusok, akiket a több mérföldes kötélen rabszolgák serege húzott fel végül, számos információval gazdagították a tudományt A’Tuin és elefántjai alakjával és természetével kapcsolatban, de nem oldották meg az univerzum természetével és mibenlétével kapcsolatos problémák mindegyikét.

Még azt sem tudták megmondani, milyen nemű A’Tuin. Ezt a létfontosságú kérdést, jelentették ki az asztrozoológusok egyre növekvő fensőbbséggel. mindaddig lehetetlen megválaszolni, míg nem építenek egy sokkalta nagyobb darut és egy űrjáró kabint. Addig viszont csak spekulálni tudnak az új világképről.