Amikor magamhoz tértem, nem azt a klasszikus kérdést suttogtam, hogy «hol vagyok?». Nyilalló fájdalmat éreztem a fejemben, zúgott a fülem, és néhány percig attól tartottam, hogy betört a koponyám. Szerencsére nem történt nagyobb baj. Az órám éjfél után egy órát jelzett, még sötét éjszaka volt, és szél recsegtette a gallyakat. A tisztás fölött egy tündérien fénylő csipkével szegett sötét felhőt világított meg, a hold.

Felültem, és keresgélni kezdtem a puskám, amelyből szerencsére még a zuhanás előtt kiszedtem a töltényt. Egy ideig a nedves növények meg a korhadt gallyak között tapogatództam, s amikor megtaláltam, botként használva ránehezedtem, és lassan feltápászkodtam. Felállás közben arccal a tisztás felé fordultam, s amikor látómezőm eléggé kitágult, megpillantottam azt a valamit.

A derengő fényben előbb egy meghatározhatatlan, sötét halomnak tűnt, az erikabokrok meg a sünzanótok közül kiemelkedő kupolafélének. Aztán a hold egy pillanatra kibontakozott fátylaiból, és a felvillanó fény egy fémesen csillogó, domború teknősbékapáncél-szerű tárgyat világított meg. Bevallom, megijedtem. A Magnou-tisztás az erdőn keresztül jó félórai járásra van a legközelebbi országúttól, és amióta meghalt az öreg különc, akiről elnevezték, hetenként talán csak egy ember téved arra. Nesztelenül lépkedtem az erdő széléig, és az a egyik gesztenyefa mögé rejtőzve figyeltem a csendes tisztást. Semmi nem mozdult, fényt sem láttam. Semmi egyebet, csak ezt az erdő sötét hátterében még sötétebb foltnak tűnő, elmosódott, bizonytalan körvonalú, hatalmas tömeget.

A szél most váratlanul elült. A csendet alig törte meg néhány száraz faág távoli reccsenése — talán vaddisznó csatangol az erdő mélyén —, amikor halk nyöszörgésre lettem figyelmes.