Souilik felém fordult, és éreztem, hogy gondolatai elárasztanak.

— Miért támadtak meg bennünket ennek a bolygónak a lakói? Mi nem bántottuk őket, csupán kapcsolatot akartunk teremteni velük, mint ahogy azt már számos más világgal tettük. Mindeddig csak az Elátkozott Galaktikában találkoztunk ilyen ellenséges magatartással. Kettőt megöltek a mieink közül, és kénytelenek voltunk megsemmisíteni a bennünket megtámadó gépet. Ksillünk megrongálódott, és túl gyorsan kellett leszállnunk, ami újabb károkat és sebeket eredményezett. És még azt sem tudjuk, hogy el tudunk-e újra indulni!

— Higgye el, végtelenül sajnálom a történteket. De a Föld nagy része jelenleg két versengő nagyhatalom kezében van, és minden ismeretlen eszközt könnyen ellenségnek vélhetnek. Hol támadták meg önöket? Az ország keleti vagy nyugati részén?

— Nyugaton. De önök még ma is az egyetlen bolygón viselt háború korszakában élnek?

— Sajnos, igen. Néhány éve egy ilyen háború még vérbe borította csaknem az egész világot.

A magas termetű «férfi» néhány kurta mondatot ejtett ki.

— Két napnál előbb nem fogunk tudni elrepülni — fordította le szavait gondolatokra Souilik. — Ön elmehet, és közölje e bolygó lakóival, hogy bár békepártiak vagyunk, vannak eszközeink a védekezésre.

— Most valóban elmegyek — mondtam. — De nem hiszem, hogy ezen a vidéken veszély fenyegetné önöket. Mégis, hogy elkerüljük a kellemetlenségeket, senkinek nem fogom említeni ittlétüket. Ebben az évszakban hónapszám nem jár erre ember. Ha megengedik, ma este ismét meglátogatom önöket.

Sántikálva indultam el az esőben. Miközben az erdő mocsaras részein ballagtam, az arcomat csapkodó nedves lombok alatt, a valószínűtlen kalandon járt az eszem. Elhatároztam, hogy amint besötétedik, visszajövök.