A nyúlánk lány nagyjából vele egyidős lehetett, s fakó, majdhogynem fehér volt a bőre; anyja, a faluban így mondták, Rosszánból vagy valami hasonló távoli tartományból származott. A lány hosszú, egyenes szálú haja mint fekete zuhatag omlott a vállára. Kóbor igen csúfnak tartotta, de tetszeni akart neki, elnyerni a csodálatát, mely nőttön-nőtt a beszélgetések folyamán. A lány elmeséltette vele a karg harcosok legyőzésének egész történetét, a köddel űzött cselfogások sorát, s ámbátor figyelő tekintete ámuldozó csodálkozást tükrözött, elismerésének hangot nem adott. Sőt érdeklődése hamarosan más irányba fordult.

— Magadhoz tudod-e szólítani a madarakat s a vadállatokat? — kérdezte.

— Tudom hát — felelte Kóbor.

Emlékezett rá, hogy túl a réten, a sziklák között sólyomfészket látott, s a nevét kiáltva hívni kezdte a madarat. Jött is, de nem röppent a csuklójára, kétségkívül a lány jelenléte nyugtalanította. Éleset rikoltott, majd csíkos szárnyaival ismét a levegőbe emelkedett.

— Miféle varázsige ez, amire a sólyom hallgat?

— Megidéző rigmus.

— Tán még a holtak szellemét is magadhoz tudod csalogatni?

Kóbor gúnyolódásnak vélte a kérdést, merthogy a sólyom nem egészen engedelmeskedett a parancsának. De gúnyt űzni nem hagyott magából.

— Ha akarom, igen — felelte tompán.

— Nem nagyon nehéz és veszélyes megidézni egy szellemet?

— Nehéz, hogyne. De hogy veszélyes lenne… — mondta, s megrántotta a vállát.

Ez alkalommal szinte biztosan érezte a lány szeméből áradó bámulatot.

— Hát a szerelemgerjesztéshez értesz-e?

— Ahhoz nem kell tudomány.

— Igaz — bólintott a lány —, erre akármelyik falusi boszorkány képes. És ismersz-e átváltoztató varázsigéket? Tudsz-e alakot változtatni, mint — mondjuk — a varázslók?

Kóbor ezúttal sem volt egész biztos abban, hogy a lány nem csúfolódásnak szánja-e a kérdést, ezért újra így felelt: