S ím, a szükség előhívta a tudást: amint Hóka meglátta, hogy ritkul, oszladozik a köd a kargok ösvénye fölött, eszébe jutott egy varázslat, amit a maga javára fordíthat. Egy öreg idővető az Északi-völgyben, aki inasnak akarta megnyerni a fiút, számtalan varázslatra megtanította. Az egyik ilyennek ködszövés volt a neve: az igéző szavak összegyűjtik a ködöt és a párát egy helyre bizonyos időre, s aki a szemfényvesztésben járatos, meglehetős kísérteties jelenségeket képes gyúrni belőle, melyek fennmaradnak egy darabig, aztán elenyésznek. A fiú efféle jártassággal nem rendelkezett, de magában egész mást tervezett, s az ereje megvolt ahhoz, hogy a saját céljai szolgálatába állítsa a varázslatot. Fennhangon elhadarta a falu fontosabb részeinek és határainak neveit, majd elmondta a ködszövő rigmust, de szavai közé fonta egy eltüntető mutatvány varázsigéit is, végül pedig kikiáltotta a szót, amely elindította a varázslatot.

Ekkor azonban mellette termett atyja, s oly keményen fülön csapta, hogy menten a földre rogyott.

— Fogd be a szád, balga! Ha már harcolni nem tudsz, bújj el, és ne harsogj összevissza!

Hóka feltápászkodott. A kargok már a falu végében jártak, egészen a tímár udvara melletti nagy tiszafánál. Hangjuk, szíjaik csattogása, fegyvereik csörrenése tisztán hallatszott, de ők maguk nem voltak láthatók. Sűrű köd telepedett az egész falura, szürkületbe borítva s elhomályosítva a környező világot, hogy az ember az orráig sem látott.

— Elrejtettem mindnyájunkat — mondta Hóka morcosan, minthogy feje most is fájt apja ütése miatt, meg a kettős varázslás is erősen megviselte.

— Tartom, amíg csak bírom ezt a ködöt. Szóljon a többieknek, hogy csalják fel őket a Nagy-szakadékhoz.