1961 elején Timothy Seldes, akkori szerkesztőm a Doubleday-nél, szóba hozta, hogy egy külföldi kiadó érdeklődött az Alapítvány-könyvek utánnyomásban való megjelentetése iránt. Miután azok nem voltak Doubleday-könyvek, Seldes a kérést hozzám továbbította. Én vállat vontam. „Nem vagyok érdekelt az ügyben, Tim. Még honoráriumot sem kapok utánuk” — mondtam.

Seldes elszörnyedt, és haladéktalanul hozzálátott, hogy megszerezze a jogokat a Gnome Presstől (amely akkor már a végét járta). A trilógia még az év augusztusában (az Én, a Robottal együtt) a Doubleday tulajdonába került.

Ettől a pillanattól kezdve az Alapítvány-sorozat befutott, és egyre több pénzt hozott. A Doubleday egyetlen kötetben jelentette meg a Trilógiát, s a Science Fiction Könyvklub révén terjesztette. Ennek köszönhető, hogy az Alapítvány-sorozat rendkívül széles körben ismertté vált.

Az 1966-ban Clevelandben tartott Science Fiction Világkongresszuson felkérték a sci-fi rajongókat, szavazzák meg a „minden idők legjobb sorozata” kategóriát is. Ez volt az első (és mindeddig az utolsó) alkalom, hogy ez a kategória részt vett a Hugó-díjért való nevezésben. Az Alapítvány-trilógia elnyerte a díjat, ami tovább növelte a sorozat népszerűségét.

Mind több rajongó kérte, hogy folytassam a sorozatot. Én udvariasan bár, de elutasítottam a kérést— ugyanakkor elbűvölt, hogy a sorozat indításakor még meg sem született emberek ilyen erős vonzódást éreznek iránta.

De a Doubleday komolyan vette a követelést. Igaz, hogy húsz éven át csak ugratott vele, de miután az igény mind erőteljesebben és sürgetőbben mutatkozott, a kiadó végül elvesztette a türelmét. 1981-ben közölték velem, nincs más hátra, írnom kell egy újabb Alapítvány-történetet, és — hogy megédesítsék számomra a keserű pirulát — a. szerződésben a szokásosnál tízszer több előleggel kecsegtettek.