— Hiába! — mondta Lamont élesen. — Semmire sem jutottam. — Borongós tekintettel nézett körül, ez különben illett mélyen ülő szeméhez, ezt sugallta hosszú, enyhén aszimmetrikus álla is. Borús volt az arckifejezése akkor is, ha minden a legjobban ment, de ez alkalommal semmi sem ment a legjobban. Hallammel készített második hivatalos interjúja nagyobb balsiker volt, mint az első.

— Ne dramatizáld — mondta békésen Myron Bronowski. — Nem is vártál mást. Magad mondtad. — Amerikai mogyorókat dobált fel a levegőbe, és vastag szájával elkapta őket, mielőtt leestek volna. Soha nem hibázott.

— A dolog ettől nem lesz kellemesebb. De igazad van, nem számít. Más is van a világon, amivel foglalkozhatom, amivel akarok is foglalkozni, sőt amiben számítok rád. Ha ki tudnád találni…

— Ne is folytasd, Pete. Már hallottam. Mindössze annyi lenne a dolgom, hogy megfejtsem egy nem-emberi intelligencia gondolkodási módját.

— Több-mint-emberi intelligenciáról van szó. Azok a lények ott, a parauniverzumban, elszántan próbálják megértetni magukat.

— Lehetséges — sóhajtott fel Bronowski —, de ők az én intelligenciámmal próbálkoznak. Amely néha talán nagyobb, mint az átlagos emberi intelligencia, de nem sokkal. Néha, mikor éjszaka elkerül az álom, és fekszem a sötétben, azon töprengek, vajon a különböző intelligens lények egyáltalán kapcsolatba kerülhetnek-e egymással? Kommunikálhatnak-e? Vagy, ha különösen nehéz napom volt, azon gondolkodom, mit jelent az a kifejezés, hogy „különböző intelligenciájú lények”. Jelent-e bármit is?