
Most azonban szolgálatban volt. Addigra már ki-ki ellenőrizte a saját harctéri felszerelését (Végül is a te fejedről van szó, világos?), a helyettes szakaszparancsnok pedig felsorakoztatott bennünket, és gondosan megvizsgált mindenkit. Most Jelly ment végig a sor előtt. Zord képet vágott, és éles szemét semmi sem kerülte el. Az előttem álló emberhez érve megtorpant, és megnyomott egy gombot a katona övén, hogy megnézze egészségügyi adatait.
— Lelépni! — parancsolta.
— De őrmester, csak megfáztam! A doki azt mondta…
— „De őrmester!” — Jelly durván félbeszakította. — Az orvos nem ugrik velünk, és te sem jöhetsz, ha lázad van. Gondolod, hogy közvetlenül a bevetés előtt még van időm arra, hogy veled vitatkozzak? Lelépni!
Jenkins vörös fejjel lépett ki a sorból, és én sem éreztem túl jól magamat. Mivel a hadnagy elesett a legutóbbi bevetés során, így mindenki eggyel feljebb került a ranglétrán. Valahogy pótolnunk kellett a hiányt, ezért most én voltam a második raj helyettes rajparancsnoka. Jenkins elküldése azt jelentette, hogy hiányzik egy emberem, és nincs helyette tartalék. Ebből baj is lehet: valaki vészhelyzetbe kerül, segítségért kiált, de nincs senki, aki a segítségére jöhetne.
Jelly senki mást nem küldött el. Szembefordult velünk, végignézett a soron, és savanyú arccal megcsóválta a fejét.
— Micsoda majomcsorda — panaszkodott. — Lehet, hogy jobban járnánk, ha mindent újrakezdenénk. Ha mindannyian a fűbe harapnátok, lehet, hogy helyettetek sikerülne kiképezni egy olyan csapatot, amilyet a Hadnagy szeretett volna magának. Bár, amilyen újoncokat manapság felküldenek, azokkal már erre sincs esély.
Kihúzta magát, és felkiáltott:
— Csak arra akarlak figyelmeztetni benneteket, fafejek, hogy fejenként félmillióba kerültetek a kormánynak, ennyit ér a fegyveretek, a felszerelés, a lőszer, a műszerek, a kiképzésetek, és persze, az elszállásolásotok, meg a kaja, amivel dagadtra zabáltátok magatokat! Ha ehhez még hozzácsapjátok azt a harminc centet, amennyit valójában értek, akkor látszik, hogy baromi sokba kerültök!
