Ez a történet a mágiáról szól, arról, hogy hová tűnik, meg, ami talán még fontosabb, hogy honnan jön és miért, bár nem kívánja azt a látszatot kelteni, hogy megválaszolja mindezen kérdéseket, vagy akár csak egyet is közülük.

Ami azt illeti, esetleg segíthet annak megmagyarázásában, hogy Gandalf miért nem nősült meg soha, vagy hogy Merlin miért is volt férfi. Mert ez a történet a szexről is szól, bár valószínűleg nem az atlétikus, izgó-mozgó, számold-meg- a-lábakat-és- oszd-el-kettővel értelemben, hacsak a szereplők teljességgel ki nem bújnak az író irányítása alól. Ami nem kizárt.

Mindamellett ez a történet elsősorban egy világról szól. Ami most épp itt jön. Figyeld meg alaposan, a különleges effektusok meglehetősen sokba kerültek.

Kontrabasszus hallatszik. Egy olyan mély, vibráló akkord, ami azt sugallja, hogy bármelyik pillanatban elbődülhetnek a rézfúvósok, harsányan üdvözölve a világegyetem belépőjét, merthogy a látkép a mélyűr feketesége, amiben itt-ott megmegcsillan egy kevéske csillag, akár Isten vállán a korpa.

Aztán fejünk fölött beúszik a képbe, gigantikusabban mint a legnagyobb, legundorítóbban fölfegyverkezett csillagcirkáló egy három részes filmet rendező elvetemült alak képzeletében: egy teknőc, tízezer mérföld hosszan. Ő Nagy A`Tuin, egyike a ritka asztrochelonitáknak egy olyan univerzumból, ahol a dolgok nem annyira olyanok, mint amilyenek valójában, hanem inkább olyanok, amilyennek az emberek elképzelik őket. A teknőc meteorlyuggatta páncélján négy óriás elefántot hordoz, akik hatalmas vállaikon viselik a Korongvilág nagy, körkörös kerekségét.