Ahogy a nézőpont körbelendül, a világ egésze látható az apró, körötte keringő nap fényénél. Van itt minden: földrészek, félszigetek, tengerek, sivatagok, hegyvonulatok és még egy csöpp központi jégsipka is. E hely lakóinak ez magától értetődik, semmi köze sincs globális teóriákhoz. Világuk, melyet körülölel az óceán, ami egyetlen hatalmas vízesésben zubog alá az űrbe mindörökkön folyton-folyvást, olyan kerek és lapos, mint egy geológiai pizza — bár szardella nélkül.

Egy ilyen világ, ami csupán azért fordulhat elő, mert az istenek is szeretnek viccelődni, olyan hely kell legyen, ahol létezhet mágia. És persze szex is.

Az égiháborúban sétálva jött, és ránézvést tudtad, hogy varázsló kell legyen, részben mert hosszú köpönyeget és faragott fütyköst viselt, de főként azért, mert az esőcseppek a fejétől több lábnyira megtorpantak és gőzölögtek.

Ez itt, magasan fenn a Kostető-hegységben, igazi, jó zivatartermő vidék: csupa csipkésormú bérc, sűrű erdő és keskeny folyóvölgy, utóbbiak olyan mélyek, hogy mire leér fenekükre a napfény, már fordulhat is vissza. Foszlott felhőgomolyok csüngtek az alacsonyabb szirteken a hegyi ösvény alatt, amin a varázsló csúszkált és botorkált. Néhány hasított szemű kecske lanyha érdeklődéssel figyelte. Nem túl nehéz a kecskék érdeklődését fölkelteni.

A varázsló néha megállt s nehéz botját földobta a levegőbe. Mindig ugyanabba az irányba mutatva ért földet, akkor nagy sóhajjal fölvette, és folytatta cuppogó útját.

A vihar körbejárta a hegyeket, mégpedig villámló, üvöltöző és zúgolódó lábakon.

A varázsló eltűnt a csapás kanyarulatában, és a kecskék visszatértek a nedves legelészéshez.

Egész addig, míg valami más miatt föl nem néztek. Megmerevedtek, szemük kitágult, orrcimpájuk szaglászva megfeszült.