— Kiment a gyümölcsösbe — felelte Gulta. — Már megint.

— Eridj és hívd be, aztán el veletek!

— De hideg van!

— Megint havazni fog!

— Csak egy mérföld, és az út elég tiszta, és ki is akart olyan lelkesen kimenni a havazásba, amikor először esett? Igyekezzetek, és vissza se gyertek, amíg nem kerültök jobb hangulatba!

Esket a nagy almafa kettéágazásában üldögélve lelték. A fiúk nem nagyon szerették ezt a fát. Példának okáért a fagyöngy úgy ellepte, hogy még télvíz idején is zöldellt, a gyümölcse apró volt és egyetlen éj alatt váltott gyomorszaggató savanyúságból darázzsal teli rohadtságba, és, noha látszólag könnyű volt megmászni, az volt a szokása, hogy a legváratlanabb pillanatban törtek le gallyai az ember lába alatt. Cern egyszer megesküdött arra, hogy egy ág szándékosan elcsavarodott, csak azért, hogy őt ledobja. Ám a fa Esket elviselte, aki rendszeresen odament, hogy elüldögéljen az ágain, amikor bosszús volt vagy elege volt vagy csak egyedül szeretett volna lenni, és a fiúk érezték, hogy minden fivér istenadta joga nővére enyhe kínzására a fatörzs lábánál végződik. Így hát megdobták egy hógolyóval. Nem találták el.

— Elmegyünk megnézni a vén Mállotvikszet.

— De neked egyáltalán nem muszáj jönni.

— Mert csak lelassítanál minket, meg biztos bőgnél is.

Esk komolyan nézett le rájuk. Nem is szokott sokat sírni, mert úgyse ért el vele semmit.

— Ha nem akarjátok, hogy veletek menjek, akkor juszt is megyek — jelentette ki. Testvérek között az ilyesmi helyettesíti a logikát.

— Ó, dehogynem, nagyon is akarjuk! — sietett nyilatkozni Gulta.

— Nagy örömmel hallom — válaszolta Esk, és leugrott az összeállt hóba.

Volt náluk egy kosár, abban füstölt kolbász, konzervtojás és — mivel anyjuk eszélyes is volt, nem csak nagylelkű — egy nagy üveg őszibarackbefőtt, amit a családban senki se szeretett valami nagyon. De anyjuk azért, biztos, ami biztos, minden évben befőzte, amikor a kis vadőszibarackok megértek.