Esk könnyekre fakadt. Kovács fölállt, dühösen és szégyellve magát, és elcsörtetett a műhely felé.

Hangos csattanás hallatszott, majd egy dobbanás.

Kiütve találták meg a padlón. A későbbiekben ő mindig azt állította, hogy beverte a fejét az ajtófélfába. Ami különös, lévén, hogy nem volt valami magas és korábban mindig elégségesnek bizonyult a tér a szemöldökfa alatt, de biztos volt abban, hogy akármi is történt vele, semmi köze sem lehetett ahhoz az elmosódott mozgáshoz, ott, a műhely legsötétebb sarkában.

Valamiképp az események rányomták bélyegük a napra. Edénytörő nap lett, olyan nap, amikor mindenki állandóan a másik lába alatt mászkál és nyűgös. Esk mamája leejtett egy köcsögöt, amit még a nagyanyjától örökölt, és a padláson egy egész láda almáról derült ki, hogy megpenészedett. A műhelyben a kemence bemogorvult és nem volt hajlandó duruzsolni. Yakab, a legidősebb fiú, megcsúszott a tömör jég borította úton, és megsérült a karja. A fehér macska — vagy esetleg leszármazottainak egyike, ugyanis a macskák titkos és bonyolult magánéletet éltek a műhely melletti szénapadláson — fogta magát, fölmászott a mosogatókonyha kéményén, és eltökélten nem jött le. Még az égbolt is úgy nyomasztott, akár egy öreg matrac, és a havazás ellenére a levegő áporodottnak érződött.

A felborzolt idegektől és unalomtól és rosszkedvtől úgy morajlott a lég, mint égiháborús időjárásban.

— Na jó! Ez aztán sok! Ebből most már elég legyen! — kiabálta Esk mamája. — Cern, te meg Gulta meg Esk elmehettek és megnézhetitek, hogy van Néne és… hol van Esk?

A két legifjabb fiúgyermek fölnézett az asztal alól, ahol félszívvel csépelték egymást.