A Halál méhei nagyok, feketék, halkan és gyászosan döngicsélnek, mézüket pedig oly fehér viaszlépben tárolják, amilyen az oltárgyertya. A méz fekete, mint az éjszaka, sűrű, mint a bűn, és édes, mint a szirup.

A fehér köztudottan nyolc színből áll. Ám azok számára, akik képesek látni ezt, a feketének is nyolc árnyalata van, és a Halál kaptárai a fekete fű közepén állnak, a fekete gyümölcsösben, a feketén virágzó, ősöreg faágak alatt, amelyek végül olyan almákat fognak teremni, amelyek… mondjuk úgy… valószínűleg nem lesznek pirosak.

A füvet nemrég nyírták. A munkát elvégző kasza jelenleg egy körtefa göcsörtös törzséhez támasztva pihent. A Halál most épp méheit ellenőrizte, gyöngéden emelve föl a lépeket csontujjaival.

Néhány méh körülötte zümmögött. Mint minden méhész, a Halál is védőmaszkot viselt. Nem mintha lett volna bármije, amit meg lehet csípni, de esetleg egy méh beröppen a koponyájába és körbe-körbe döngicsél és attól megfájdul a feje.

Amikor föltartott egy lépet a valóságok közt megbújó kicsiny világának szürke fényéhez, a föld alig érzékelhetően megremegett. A kaptárban zsongás kélt, egy falevél lehullott. A gyümölcsöskertben egy pillanatra szellő libbent, és ez a lehető legrejtélyesebb volt, mert a Halál földjén a levegő mindig meleg és mozdulatlan.

A Halál azt gondolta, hogy hallja, nagyon rövid ideig, a futó lábak neszét és egy hangot, amint azt mondja, nem is, azt gondolja, afrancbaafrancbaafrancba, meg fogok halni, meg fogok halni, meg fogok HALNI!

A Halál csaknem a legvénebb teremtmény a világegyetemben, olyan szokásokkal és gondolkodásmóddal, amelyeket halandó föl sem foghat, ám mivel remek méhész is, gondosan visszatette a lépet a helyére és rátette a kaptárra a fedelet, mielőtt reagált volna.