A sötét kerten át visszament a házába, levette a védőmaszkot, óvatosan kilakoltatta a koponyája mélyére betévedt néhány méhecskét, és dolgozószobájába vonult.

Amikor leült íróasztalához, újabb széllökés érkezett, amely megzörgette a homokórákat a polcokon, és a hatalmas ingaórát arra késztette, hogy kurtánál is kurtább időre megtorpanjon vég nélküli feladatában: az idő fölszeletelésében kezelhető darabkákra.

A Halál sóhajtott, s tekintetét élesre állította.

Nincs olyan hely, ahová a Halál ne jutna el, nem számít, milyen messze van, milyen veszélyes. Valójában minél veszélyesebb, annál valószínűbb, hogy már ott is van.

Most átbámult az idő és a tér homályán.

Ó! — mondta. — Ő AZ.

Forró, késő nyári délután volt Ankh-Morporkban, rendes körülmények között a Korong legforgalmasabb, legserényebb és, mindenek fölött, legzsúfoltabb városában. Most a nap tüzes lándzsái elérték, amit számtalan támadó sereg, számos polgárháború és a kijárási tilalom sosem tudott. Pacifikálták a várost.

A kutyák lihegve hevertek az izzó árnyékban. Az Ankh-folyó, amely sosem tette, amit gyöngyözésnek nevezhetnénk, úgy szivárgott két partja közt, mintha a hőség kiszívta volna belőle minden életerejét. Az utcák üresek voltak és kemenceforrók.

Még egyetlen ellenség sem tudta elfoglalni Ankh-Morporkot. Azaz, formailag dehogynem, nagyon is gyakran, a város örömmel fogadta a pénzt két kézzel szóró barbár megszállókat, ám valamiképpen az összezavarodott fosztogatók mindig úgy találták néhány nap után, hogy többé már nem tulajdonosai saját lovuknak, és pár hónap elteltével már csupán újabb kisebbségi csoportot alkottak, jellegzetes falfirkákkal és élelmiszerboltokkal.