— Nyolcvanhét! — cincogta Szörcsök.

— Látom a zsinórt a füled mögött!

— Hetvennyolc, szavamra! El véled!

— Kisfiú vagy!

Erik gőgösen kihúzta magát. — Nem vagyok kisfiú! — csattant föl. — Már majdnem tizennégy éves vagyok!

— Á-há!

A fiú Széltoló felé suhintott a karddal. — Különben se számít! — kiáltotta. — A démonológusok akárhány évesek lehetnek, akkor is az én démonom vagy, és azt kell tenned, amit mondok!

— Erik! — érkezett egy hang valahonnan alóluk.

Erik elsápadt.

— Igen, mama? — kiabálta Széltolóra szögezett tekintettel. Szája ezeket a szavakat formálta: ne szólj semmit, kérlek.

— Mi az a zaj odafönn?

— Semmi, mama!

— Gyere le és mosd meg a kezed, drágám, kész a reggelid!

— Igen, mama. — Szégyenlősen meredt Széltolóra. — Ez a mamám volt.

— Jó erős tüdeje van, meg kell hagyni — jegyezte meg Széltoló.

— Hát akkor jobb lesz, jobb lesz, ha megyek — mondta Erik. — Persze, neked itt fent kell maradnod.

Ráébredt, hogy ezzel jelentős mennyiséget veszített hitelességéből. Újra megsuhintotta a kardot.

— El véled! — rikácsolta. — Megparancsolom, hogy ne hagyd el ezt a szobát!

— Jó. Persze — felelte Széltoló az ablakokkal szemezve.

— Megígéred? Különben vissza leszel küldve a Pokolba!

— Ó, azt nem szeretném — állította Széltoló. — Csak szedd a lábad! Ne izgulj miattam!

— Itt fogom hagyni a kardot meg mindent — jelentette be Erik, eltávolítva felszerelésének nagy részét, hogy előbújjon egy karcsú, sötét hajú siheder, akinek arca sokkal tetszetősebb lesz majd, ha a pattanásai megszűnnek. — Ha hozzájuk érsz, rettenetes dolgok fognak bekövetkezni.

— Eszem ágában sincs — nyilatkozta Széltoló.

Amikor egyedül maradt, odabaktatott az állványhoz és megnézte a könyvet. A cím imponálóan villózó vörös betűkkel állt rajta: Mallificarum Sumpta Diabolicite Occularis Singularum, az Alapvető Uralom Könyve. A varázsló ismerte. Volt valahol belőle egy példány a Könyvtárban, bár a mágusok sosem vesződtek vele.