Ilyen sok, Könyvtárszerte spriccelő nyersmágiával az lett volna meglepő, ha nem történnek néha balesetek, és egy különösképpen mély benyomást keltő véletlen emberszabásúvá változtatta őt. Nem sokaknak adódik lehetősége, hogy otthagyják az emberi fajt még élve, és ő azóta bőszen ellene állt minden törekvésnek, hogy visszaváltoztassák. Mivel ő volt az egyetlen könyvtáros a világegyetemben, aki a lábával is össze tudott szedni könyveket, az Egyetem nem erőszakolta a dolgot.

Ez azt is jelentette, hogy elképzelése a kívánatos hölgytársaságról jelenleg valahogy úgy nézett ki, mint egy zsák vaj átvetve egy göngyöleg vén gumibelsőn, s ezért szerencsésen megúszta csupán enyhe égési sebekkel, fejfájással, s meglehetősen vegyes érzésekkel az uborkákat illetően, ami aztán uzsonnaidőre elmúlt.

Fölötte a Könyvtárban a grimoire-ok recsegtek és lapjaik suhogtatták döbbenetükben, amikor a láthatatlan futó egyenesen átvágott a könyvespolcokon és eltűnt, vagyis inkább még jobban eltűnt…

Ankh-Morpork apránként ébredezett szendergéséből. Valami láthatatlan és torkaszakadtából sikítozó haladt keresztül a város minden részén, pusztuláscsóvát vonszolva maga után. Ahová lépett, a dolgok megváltoztak.

Egy jövendőmondónő a Dörzsölt Feltalálók útján hallotta, hogy a léptek átnyargalnak hálószobáján és fölfedezte, hogy a kristálygömbjéből kis üveggolyó lett, benne faházzal, amire ráadásul pelyhekben hullt a hó.

A Megfoltozott Dob nevezetű italmérés egy csöndes szögletében, ahol három kalandozónő — Heréna, a Hennahajú Hárpia, Vörös Scharron és Diomé, az Éjboszorka — jött össze egy kis női fecsejre meg egy kanasztapartira, minden ital kicsiny, sárga elefánttá alakult.

— Azok csinájják, a varázslók odafönn az Egyetemen — jelentette ki a csapos, sebtében kicserélve a poharakat. — Nem lenne szabad eztet megengedni.

Éjfélbe szenderült az óra.

A Varázslótanács tagjai szemük dörgölték és álmosan meredtek egymásra. Ők is úgy érezték, hogy nem lenne szabad ezt megengedni, különösen, hogy nem ők voltak azok, akik engedélyezték.