Végül az új Arkrektor, Ezrolit Coepu, elnyomott egy ásítást, kiegyenesedett székében, s megpróbált megfelelőképp tekintélyesnek látszani. Tudta, hogy valójában nem arkrektori anyagból gyúrták. Nem is igazán akarta a hivatalt. Kilencvennyolc éves volt, és ezt a figyelemre méltó kort úgy érte meg, hogy gondosan nem jelentett sem gondot, sem fenyegetést senkinek. Korábban azt remélte, hogy alkonyodó éveit A Kui Esőcsináló Rituálék Néhány Kevéssé Ismert Aspektusáról szóló hétkötetes értekezésének befejezésével töltheti; véleménye szerint ez az ideális téma a tudományos kutató számára lévén, hogy a rituálék kizárólag Kun működtek, és mert az a kontinens több ezer évvel azelőtt az óceánba süllyedt

Fájt a feje. Úgy érezte, hogy már hetek óta ágyban lenne a helye. De mondania kellett valamit.

— Uraim… — kezdte.

— Úúúk.

— Elnézést, és ma…

— Úúúk.

— Na persze, úgy értettem, emberszabásúak…

— Úúúk.

Az Arkrektor egy darabig csöndben tátogott, megpróbálva új ösvényre terelni gondolatmenetét. A Könyvtáros ex officio az egyetemi tanács tagja volt. Senki sem tudott rálelni egyetlen olyan szabályra sem, amely eltiltotta volna az orángutánokat, bár titokban nagyon keményen igyekeztek.

— Szellemjárás — kockáztatta meg. — Esetleg valamiféle kísértet. Sima harang, könyv és gyertya feladat.

A Kincstárnok sóhajtott. — Azt már próbáltuk, Arkrektor.

Az Arkrektor felé hajolt.

— He? — kérdezte.

— Azt mondtam, hogy azt már próbáltuk, Arkrektor — válaszolta hangosan a Kincstárnok, hangját az öreg fülébe irányítva. — Vacsora után, emlékszik? A Hangyák Nevét használtuk Pupkedelytől és megkongattuk Vén Tomot

— Nahát, tényleg? És használt?

— Nem, Arkrektor.