Az Őrjárat bázisa csak százegynéhány évet szolgált. Ezalatt csak néhány tudós, meg a karbantartó személyzet tartózkodott ott huzamosabb ideig, egy kis nyújtózásra. Ezért kicsi volt: egy lakóház és néhány melléképület, ami szinte elveszett a tájban.

Öt és fél millió évvel a saját születése előtt, Tom Nomura úgy találta, hogy Ibéria déli vége meredekebb, mint amilyenre emlékezett. Észak felé dombok emelkedtek, aztán alacsonyabb hegyekbe mentek át. Kék árnyú kanyonok szabdalták őket. Száraz vidék volt ez, ahol a csapadék télen hullt, rövid ideig, de hevesen, nyáron viszont a patakok erekké vagy üres mederré soványodtak, és a sárgára égett füvön kívül semmi sem maradt. A rák, cserjék csak szórványosan nőttek: tövisbokor, mimóza, akácia, pínea, aloé, a vizes mélyedések mellett pálma, páfrány és orchidea.

Ezzel együtt gazdag volt itt az élővilág. Sólymok és keselyűk köröztek szüntelenül a felhőtlen magasságokban. Vágtató csordák kavarogtak: fajtaválasztékukban megtalálható voltak különféle zebracsíkos pónik, primitív rinocéroszok, a zsiráf okapi-szerű ősei, helyenként masztodonok — finom vörös szőrrel, erős agyarral — és különös elefántok. A ragadozók, húsevők közt ott voltak a kardfogú tigrisek, a nagymacskák korai képviselői, a hiénák, és persze a földi majmok, amelyek időnként már hátsó lábukra egyenesedve közlekedtek. Antilopok szökkentek métereseket a levegőbe, és mormoták füttyögtek.

Széna, parázs, égett trágya és meleg hús szaga terjengett. Amikor feltámadt a szél, az arcba vágta a port és a forróságot. A föld időnként patadübörgéstől remegett. Madarak csiviteltek vagy vadak tülköltek. Éjszaka hirtelen hideg szállt le, és annyi volt a csillag, hogy szinte fel sem tűnt a csillagképek idegensége. Így álltak a dolgok, egészen mostanáig. És mindezidáig nem is volt túl nagy a változás, de most évszázados vihar volt éledőben. Ha ennek egyszer vége, már semmi sem lesz ugyanaz többé.