Manse Everard egy futó pillanatig méregette Tom Nomurát és Feliz a Rach-ot, mielőtt elmosolyodott, és megszólalt:

— Nem, köszönöm, csak egy kicsit körbenézek ma. Nyugodtan menjetek szórakozni.

Vajon a nagy, hajlott orrú, enyhén őszes férfi valóban alig észrevehetően odakacsintott volna Nomurának? Ez utóbbiban Nomura nem lehetett biztos. Ugyanabból a miliőből jöttek, sőt, ugyanabból az országból. Hogy Everardot 1954-ben New Yorkban szerveztek be, Nomurát pedig 1972-ben San Franciscóban, aligha számított sokat. Ennek a generációnak a hőzöngése rövid életű szappanbuborék volt a megelőző és utána következő eseményekhez képest. Nomura viszont frissen végezte az Akadémiát, alig huszonöt valóban megélt év állt mögötte. Everard nem mondta meg neki, hogy az ő utazásai a világ fennállása alatt hány évre rúgtak, és az őrjárat által kínált fiatalító kezelés miatt ezt nem is lehetett ránézésre kitalálni. Nomura mindenesetre sejtette, hogy a Független ügynök eleget látott ahhoz, hogy idegenebb legyen számára még Feliznél is — aki mindkettejüknél két évezreddel később született.

— Jó, akkor kezdjük — mondta a lány. Bár keveset beszélt, Nomura úgy vélte, hogy a hangja még a temporálnak is valami zenét kölcsönöz.

Kiléptek a verandáról és átmentek az udvaron. Több másik járőr is odakiabált nekik, főleg a lány miatt. Nomura meg tudta érteni. A lány fiatal volt, magas, vonásainak hajlott orrú keménységét ellensúlyozta hatalmas zöld szeme, nagy, mozgékony szája, és vörösbarna haja, ami a füle körül ki volt nyírva. Az általános szürke overall és a bakancs sem tudta elrejteni termetét, lépteinek kecses rugalmasságát. Nomura tudta magáról, hogy nem csúnya — erőteljes, de izmos termetű, magas pofacsontú, szabályos vonásokkal, homokszín bőr — de a lány mellett szinte trollnak érezte magát.

Lélekben is, gondolta. Hogyan mondja meg egy újdonsült járőr — aki még csak nem is járőrőz csak természettudós — hogyan mondja meg az első matriarhátus egy nemes hölgyének, hogy szerelmes belé?