Everard belépett. A légkondicionálás ellenére izzadság-foltok éktelenkedetek a ruháján. Meggyújtatlan pipát rágcsált, válla meggörnyedt.

— Mi újság? — kérdezte könyörögve Nomura.

— Az, amitől tartottam. Sosem tért haza.

Nomura egy székbe roskadt és maga elé meredt. — Biztos vagy benne?

Everard leült az ágyra, ami megreccsent a súlya alatt. — Igen. Éppen most érkezet meg az üzenőkapszula. Kérdésemre válaszolva közlik, satöbbi, satöbbi, hogy Feliz a Rach ügynök nem jelentkezett le a hazai miliő-bázisán a Gibraltár-küldetés után, és nincs róla további feljegyzésük.

— Semmilyen korban?

— Az ügynökök úgy rohangálnak összevissza a téridőben, hogy senki sem tud mindenkit számon tartani. Talán csak a danelliek.

— Akkor kérdezd meg őket!

— Azt hiszed, hogy válaszolnának? — vakkantotta Everard. Ők, a távoli jövő szupermenjei, az őrjárat alapítói és örökös urai. Ökölbe szorult a keze. — És ne mondd nekem, hogy mi halandók is szorosabb nyilvántartást vezethetnénk. Megnézted már a saját jövődet, fiam? Mert mi nem akarjuk megnézni: erről van szó. — A durvaság hirtelen kiszállt belőle. Fogást váltott a pipán és szinte kedvesen mondta:

— Ha elég sokáig élünk, akkor túléljük azokat, akiket szerettünk. Ez az ember sorsa, nem csak az Őrjáratban van így. De sajnállak, hogy neked már ilyen fiatalon szembe kell nézni vele.

— Ne velem foglalkozz! — kiáltott fel Nomura. — Vele mi van?

— Nos… Elgondolkoztam a beszámolódon. Az a sejtésem, hogy akörül a vízesés körül több, mint trükkösek a légáramlási viszonyok. Ezt persze számítani kellett volna. Mivel túl volt terhelve, az ő gépe nehezebben volt irányítható, mint rendesen. Egy légzseb, egy örvény vagy valami ilyesmi hirtelen elkapta és belelökte az áramlásba.

Nomura egymáshoz nyomta az ujjait. — És nekem utána kellett volna mennem.