A lány nem bírta már az ünnepélyes hangulatot.

— Gyerünk! — rikkantotta. — Siess! Az a meredek rész nem fogja még egyszer húsz évig kibírni.

Kilőtt a gépével. Tom lecsapta a sisakja arclemezét, és utánanyomult a szalagokkal, telepekkel és más kiegészítőkkel. Légy óvatos, könyörgött némán, Légy óvatos, kedvesem.

A lány jóval előbb járt. Tom szinte "üstökös"-nek látta, sárkánylovasnak, ahogy élénken, fürgén suhant a tenger fölött. A robajlás hamarosan mindent betöltött: Tom feje tele volt ezzel az ítéletnapi hanggal.

Néhány yardnyira a víztől a lány a rés felé rántotta a gépét. Fejét egy tárcsákkal ellátott dobozba dugta, kezével a kapcsolókat állítgatta: a térdével kormányzott. A szitáló só lassan kezdte elhomályosítani Nomura arclemezét. Beindította az öntisztítót. A turbulencia elragadta: a gépe meglódult. Dobhártyájába, ami a hang ellen védve volt, de a nyomásváltozás ellen nem, belehasított a fájdalom.

Egészen közel volt már Felizhez, amikor a lány gépére is rájött a bolondóra. Tom látta, hogy a jármű megpördül, belecsapódik a zöld víztömegbe. A lányt elnyelte a roppant tömeg. Tom a dübörgésben nem hallotta saját sikolyát.

A lány után vetette magát. Vajon a vak ösztön volt az, ami megint elpenderítette, mielőtt az áramlat őt is elkapta volna? A lány eltűnt szem elől. Csak a hatalmas vízfal maradt, lent a fellegekkel, fönt pedig a könyörtelenül higgadt kékséggel, a zajjal, ami szét akarta roppantani, a hideggel, a nedvességgel, nyelvén a könnyízű sóval.

Rohant segítségért.

Kint tűzött a déli nap. A táj fakón, mozdulatlanul és élettelenül nyúlt el, csak egy keselyű bóklászott rajta. A távoli vízesés zaja ide is elhallatszott.

Kopogtattak az ajtaján, mire Nomura felpattant az ágyáról, és talpraugrott. — Gyere be! — krákogta.