Egyenletes léptekkel haladt a magas fűben. Csupán egyszer nézett vissza a drótkerítéssel körülvett táborra, amelyet sátrak és alacsony, könnyűszerkezetes épületek alkottak. A tábor közepén pedig sziklaként emelkedett a magasba a hatalmas űrhajó. Talenc nem volt érzelgős ember: tudta, ha valamit talál odakinn, habozás nélkül megöli.

A kerítéstől százméternyire kisebb domb emelkedett, melynek túloldala meredeken vezetett egy kiszáradt folyómederbe. A táborból ezt a mélyedést nem lehetett látni. Talenc felkapaszkodott a dombtetőre, és lenézett a völgybe, ahol néhány ember rejtőzködött különös formájú hátasaikon.

Azonnal visszafordult, de nem elég gyorsan. Az egyik lovas belevágta hosszú lándzsáját Talenc karjába, megforgatta a sebben, majd lerántotta a férfit a magaslatról. Talenc előrántotta fegyverét, de egy másik lándzsa kiütötte a kezéből, és tenyerét átszúrva, jobb kezét a földhöz szögezte. Mindez villámgyorsan játszódott le; fájdalmat is már csak akkor kezdett érezni, amint a rádiója után nyúlt. De a következő lándzsa a bal kezét is a földhöz szögezte.

A fájdalomtól és a meglepetéstől Talenc hadnagy ordítani szeretett volna, s már kinyitotta a száját, de még ezt sem engedték meg neki. Az egyik férfi közelebb lépett hozzá, és rövid kardját Talenc fogai közt mélyen a szájpadlásába szúrta. A kiáltás örökre a hadnagy torkára fagyott. Lába görcsösen összerándult, azután meghalt. A lovasok némán, kifejezéstelen arccal nézték, majd közönyösen továbbindultak.

— Mi történt? — kérdezte az ügyeletes tiszt.

— Talenc hadnagyról van szó, uram. Kiment körülnézni.

Azt mondta, látott valami mozgást. Mindez körülbelül tizenöt perce történt, és azóta nem jelentkezett.

— Nem értem, mi a fenének kellett kimennie egyedül — jegyezte meg az ügyeletes tiszt, aggódó pillantást vetve az alkonyi síkságra. — Jobb lesz, ha utánanézünk, mi történt vele. Küldjön ki egy szakaszt, és keressék meg Talenc hadnagyot!