— Haldoklóm — felelte Jason.

— Marhaság — jelentette ki Brucco. — Nem túl mély seb, sokat mondok, ha tizennégy centiméter, és semmi toxikus anyag.

— Semmi az egész — mondta Méta, és a képernyő elsötétült.

— Igen, csak ennyi — dünnyögte sértődötten Jason. — Egy liter vérveszteség és egykilónyi összeroncsolódott hús. Jelentéktelen karcolás. Mi kéne ahhoz, hogy együttérzést tapasztaljak? El kéne vesztenem a lábamat.

— Ha a lábad elveszted egy összecsapásban, valóban együtt éreznek veled — felelte hűvösen Brucco, miközben bekötözte a sebet. — De ha egy fűrészescsőrű vágja le valamelyik végtagod az étkezdében, akkor csak megvetésre számíthatsz.

— Elég! — mondta Jason, magára húzva a zubbonyát. — Nem kell mindent megmagyarázni. Egyébként is jól ismerem kedves pyrruszi társaid kedvességét. Néha szeretnék legalább öt percre távol kerülni ettől a bolygótól.

— Távozni készülsz? — kérdezte Brucco felderülve. — Akkor ezért lesz az összejövetel…

— Csak el ne kiabáld! Próbálj nyugodtan viselkedni még egy darabig, míg a többiek ideérnek! — Jason elindult az ajtó felé, közben igyekezett oldalát a legkisebb mértékben mozdítani.

Elérkezett a változások ideje, gondolta, kinézve a torony ablakán, ahonnan remek kilátás nyílt a peremvidék betonfala mögött húzódó ellenséges dzsungelre. Mozdulatát bizonyára érzékelte néhány gyilkos teremtmény, mert egy pillanattal később felborzolódott az egyik fa lombozata, és mérgező fullánkú rovarok hada csapódott az ablak acélkemény üvegének. Jason reflexei már annyira kifinomultak a Pyrruszon töltött idő alatt, hogy mozdulatlanul figyelte az üveget ért meddő támadást.

Ideje elmenni erről a bolygóról. Minden további nap, amit a Pyrruszon töltenek, újabb áldozatokat követel. Az emberek előbb-utóbb elfogynak a bolygó élővilágával szemben folytatott reménytelen küzdelemben. Vajon hányan estek áldozatul addig, amíg ide érkezett? Lassan ő is kezdett olyanná válni, mint a pyrrusziak.