— A munka, tudja, némileg különleges — mondta Mr. Gordon. — És bizalmas is. Bízhatok a titoktartásában?

— Általában igen — felelte Manse Everard. — De persze ez a titoktól függ.

Mr. Gordon elmosolyodott. Rejtélyes mosoly volt ez, az ajak zárt görbülete, ami más volt mindennél, amit Everard eddig látott. Gordon könnyedén beszélte a mindennapi Általános Amerikait, és szolid öltönyt viselt, mégis volt benne valami idegen, de ez nem sötét bőrét, szakálltalan arcát, vagy kaukázusi orra fölött barnálló mongolos szemeit jelentette. Valami megfoghatatlan dolog volt.

— Nem vagyunk kémek, ha erre gondolt — mondta Gordon.

Everard elvigyorodott.

— Ne haragudjon. Kérem, ne gondolja, hogy én is olyan hisztérikus lettem, mint ez az ország. Különben sem dolgoztam még soha bizalmas adatokkal. De az önök hirdetésében tengerentúli feladatokról volt szó, és ahogy most a dolgok állnak — szeretném, ha megmaradna az útlevelem, ugye megérti?

Everard termetes, szögletes vállú férfi volt, nyűtt arcú, katonásra nyírt, barna hajú. Papírjai ott feküdtek előtte: katonai elbocsátópapírja, mechanikai mérnökként végzett munkáinak tanúsítványai. Mr. Gordon szinte meg se nézte őket.

Az iroda maga teljesen szokványos volt: egy íróasztal, néhány szék, egy iratszekrény, és egy hátsó ajtó. A hat emeletnyi magasból New York nyüzsgő forgalmára lehetett kilátni.

— Önálló szellem — mondta a férfi az íróasztal mögött. — Ez tetszik nekem. Nagyon sokan már az elején olyan meghunyászkodva jönnek be, mintha alig várnák, hogy beléjük rúgjanak. Persze az ön hátterével nem kell ennyire aggódnia. Tud munkát szerezni, még ilyen… ó, azt hiszem, a pillanatnyi szakkifejezés szerint átmeneti gazdasági pangásnak mondják.