— Értem — szólt a vámpír elgondolkodva, és lassú léptekkel átment a szobán az ablak felé. Sokáig állt ott, a Divisadero utca halovány derengésében és az elhaladó járművek fel-felvillanó fényében. A fiú világosabban láthatta már a szoba berendezését, a kerek tölgyfa asztalt, a székeket. Egyik falra mosdókagyló volt szerelve tükörrel. A fiú az asztalra tette aktatáskáját, és várt.

— Mennyi magnószalag van magánál? — kérdezte a vámpír, és a fiú felé fordult úgy, hogy az láthatta a profilját. — Elegendő egy élettörténethez?

— Feltétlenül, ha ez az élet jó. Szerencsés esetben három-négy embert is meginterjúvolok egy éjszakán. De a történetnek jónak kell lenni. Így van rendjén, nem igaz?

— A legteljesebb mértékben — felelt a vámpír. — Szeretném hát elmondani életem történetét. Nagyon szeretném.

— Nagyszerű — mondta a fiú. Sebtében kivette magnóját az aktatáskából, ellenőrizte a kazettát és az elemeket. — Arra vagyok legfőképp kíváncsi, miért hisz ebben, miért…

— Nem — vágott közbe a vámpír. — Így nem kezdhetjük. Elő van minden készítve?

— Igen — szólt a fiú.

— Akkor üljön le. Meggyújtom a fenti lámpát.

— Azt hittem, a vámpírok nem szeretik a fényt — mondta a fiú. — Ha úgy gondolja, hogy a sötétség fokozza a hangulatot… — De nem folytatta. A vámpír háttal állt az ablaknak, és nézte őt. Arcából most semmit sem látott a fiú; a mozdulatlan alakban volt valami nyugtalanító. Újra szólni akart, de mégis inkább hallgatott. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a vámpír az asztal felé indult, és a felettük csüngő villanyzsinór után nyúlt.

Egyszeribe éles sárga fény árasztotta el a szobát. A fiú a vámpírra bámult, és tátva maradt a szája. Ujjai táncolva kerestek támasztékot az asztal szélén. — Úristen! — suttogta, és tágra nyílt szemmel, szótlanul nézte a vámpírt.