Mintha színtelen csontból faragták volna, a vámpír arca teljesen fehér és sima volt. Tekintete élettelennek tűnt, akár egy szoboré, csupán a ragyogóan fénylő zöld szempár — mint koponyában égő kettős láng — pillantott le áthatóan a fiúra. Majd szomorkásan elmosolyodott, és halottfehér arca egy torzkép roppantul hajlékony, de elenyészően kevés vonalával húzódott mosolyra. — Látja? — kérdezte halkan.

A fiú megremegett, és felemelte a kezét, mintha védekezni akarna az erős fénytől. Lassan végigjáratta szemét az elegáns szabású fekete zakón, amelyet csak futólag pillantott meg a bárban, a körgallér hosszú ráncain, a fekete selyem nyakkendőn és a fénylőn fehér galléron, olyan fehéren, mint a vámpír teste. Nézte a vámpír dús, fekete haját, a fülcimpára fésült hullámokat, a fehér gallér szélét súroló fürtöket.

— Még mindig óhajtja az interjút? — kérdezte a vámpír.

A fiú kinyílt száján nem jött ki mindjárt hang. Majd így szólt: — Igen.

A vámpír leült vele szemben, előrehajolt, és nyájasan, bizalmasan így szólt: — Ne féljen. Indítsa el nyugodtan a magnót.

S ekkor átnyújtotta kezét az asztalon. A fiú visszahőkölt, verejték csorgott le arcán. A vámpír a fiú vállára tette kezét, és így szólt: — Higgye el, nem bántom. Én akartam ezt a lehetőséget. Fontosabb nekem, mint gondolja. Kezdje el, kérem. — Visszahúzta kezét, nyugodtan ült és várt.

A fiú sebtében végigtörölte zsebkendőjével homlokát és száját, azt dadogta, hogy a mikrofon benne van a gépben, megnyomta a gombot, és szólt, hogy a magnó megindult.

— Nem volt mindig vámpír, ugye? — kezdte.

— Nem — felelte a vámpír. — Huszonöt éves koromban, ezerhétszáz-kilencvenegyben lettem vámpír.

A fiút meglepte a pontos válasz, amit ő is elismételt, mielőtt megkérdezte: — Hogyan történt?

— Erre egyszerűen lehet válaszolni, és én nem szeretek egyszerű válaszokat adni — mondta a vámpír. — A történetet szeretném a maga valóságában elmondani…