— Jó — vágta rá gyorsan a fiú. Újra meg újra összehajtotta zsebkendőjét, és megtörölte a száját.

— Tragédia történt — kezdte a vámpír. — A testvéröcsémmel… Meghalt. — Nem folytatta tovább. A fiú a torkát köszörülte, és megint megtörölte az arcát, aztán türelmetlen mozdulattal zsebébe gyömöszölte a zsebkendőt.

— Fájó emlék, ugye? — kérdezte bátortalanul.

— Annak látszik? — tudakolta a vámpír. — Nem az — rázta meg a fejét. — Pusztán arról van szó, hogy egyvalakinek mondtam csak el ezt a történetet. És az is olyan régen volt. Nem, nem fáj már…

— Akkoriban Louisianában éltünk. Földet kaptunk az államtól, és két indigócserje-ültetvényt telepítettünk a Mississippi partján, New Orleans közvetlen közelében.

— Innen van hát az akcentus… — szólt halkan a fiú.

A vámpír egy pillanatig meghökkenten nézett rá. — Akcentussal beszélek? — kérdezte nevetve.

A fiú zavartan sietett választ adni. — Már a bárban észrevettem, amikor a foglalkozása után érdeklődtem. Kissé élesebben ejti a mássalhangzókat. Nem gondoltam volna, hogy a francia nyelv az oka.

— Semmi baj — nyugtatta meg a vámpír. — Nem vagyok annyira megbotránkozva, amennyire mutatom. — Csak megfeledkezem róla néha. De hadd folytassam…

— Folytassa — szólt a fiú.

— Az ültetvényekről beszéltem. Voltaképpen nagy szerepük van abban, hogy vámpír lettem. De erre rátérek majd. Ottani életünk fényűző és egyben puritánul egyszerű volt, amit mi módfelett kellemesnek találtunk. Sokkal jobban éltünk ott, mint ahogy Franciaországban valaha is élhettünk volna. Lehet, hogy Louisiana ősvadon világa tüntette ilyennek fel, ám ha ilyennek tűnt, akkor ilyen is volt. Emlékszem a külföldről hozatott bútorokra, amelyek zsúfolásig megtöltötték a házat. — A vámpír mosolygott. — És a csembalóra — finom hangszer volt. A nővérem játszott rajta. Nyári estéken a nyitott erkélyajtó előtt a billentyűkhöz ült.