De a fivéremnek nem hittem, nem tudtam hinni. Nemcsak látomásaiban nem hittem, a látomásnak még a gondolatát sem tudtam egy pillanatra sem elfogadni. Miért nem? Mert a fivérem volt. Szent életű lehetett, furcsán viselkedő, különc is a legteljesebb mértékben, ám Assisi Szent Ferenc soha. Az én testvérem soha. Az én testvérem nem lehet az. Mi ez, ha nem önteltség? Érti már?

A fiú egy ideig gondolkodott, majd bólintott, és azt mondta, érti.

— Egyébként lehet, hogy tényleg voltak látomásai — szólt a vámpír.

— Hát maga nem tudja biztosan… hogy voltak-e vagy sem?

— Csak azt tudom, hogy egy pillanatra sem rendült meg hitében. Tudom most és tudtam azon az estén, amikor bánattól megtörve kiment a szobámból. Egy pillanatra sem rendült meg. És pár perc múlva vége volt.

— Hogyan? — kérdezte a fiú.

— Az erkélyajtón át kiment a teraszra, és a kőlépcső tetején egy pillanatra megállt. Azután lezuhant. Mire leértem, már nem élt. Nyakát szegte. — A vámpír döbbenten rázta a fejét, de arca továbbra is nyugodt maradt.

— Látta, amikor lezuhant? Elvesztette az egyensúlyát? — tudakolta a fiú.

— Nem láttam, de két szolga ott volt. Azt mondták, hogy a magasba pillantott, mintha a levegőben látna valamit. Majd egész testével előrelendült, mint akit szél sodor magával. Egyikük szerint mondani készült valamit, amikor lezuhant. Én is gondoltam, hogy mondani akar valamit, de épp abban a pillanatban fordultam el az ablaktól. Háttal álltam, amikor hallottam a zuhanást. — A magnóra nézett. — Nem tudtam megbocsátani magamnak. Úgy éreztem, én okoztam a halálát — mondta. — És mintha mindenki más is engem tartott volna felelősnek.

— De hogy tehették? Hiszen azt mondja, szemtanúk látták, amikor lezuhant.

— Közvetlenül nem vádoltak. Azt viszont tudták, hogy valami kellemetlen dolog történt közöttünk. Hogy percekkel a halála előtt vitatkoztunk.