A szolgák hallották, anyám is hallotta. Anyám szüntelenül faggatott, hogy mi történt, miért kiabált az öcsém. A nővérem is részt vett a vallatásban, én pedig, érthető módon, nem voltam hajlandó nyilatkozni. Megrendültségemben, elkeseredettségemben képtelen voltam bárkit is elviselni, csupán egyetlen ködös szándék élt bennem: ne tudjanak meg semmit a „látomásairól”. Ne tudják meg, hogy nem szent, hanem… megszállott lett belőle. Nővérem beteget jelentett, hogy ne kelljen elviselnie a temetést, anyám pedig mindenkinek elmondta a környéken, hogy valami szörnyűséges dolog történt a szobámban, amit nem vagyok hajlandó felfedni. Anyámnak köszönhetően még a rendőrség is kihallgatott. Végül eljött hozzám a pap, mert tudni akarta, mi történt. Senkivel sem voltam hajlandó közölni. Csak vitatkoztunk, mondtam. Kijelentettem, hogy nem voltam a teraszon, amikor lezuhant, ám mindannyian úgy meresztettek rám a szemüket, mintha én öltem volna meg. És közben úgy éreztem, hogy valóban én öltem meg. Két napon át ültem a koporsója mellett a szalonban, és arra gondoltam, hogy én öltem meg. Mereven néztem az arcát, míg csak fekete pöttyök nem tűntek fel a szemem előtt, és kis híján elájultam. A koponya hátsó része szétzúzódott a kövön, és a feje elformátlanodva nyugodott a párnán. Kényszeríteni kellett magam, hogy nézzem, hogy behatóan szemügyre vegyem, hisz alig tudtam elviselni a fájdalmat, a hullaszagot, és közben szüntelen kísértést éreztem, hogy megpróbáljam felnyitni a szemét. Tébolyult gondolatok, tébolyult ösztönök. Főként az a gondolat gyötört, hogy kinevettem, nem hittem neki, rideg voltam hozzá. Miattam zuhant le.

— Ez tényleg megtörtént? — suttogta a fiú. — Olyat mond el nekem… ami igaz?

— Igen — felelt a vámpír, és meglepődés nélkül nézett rá. — De hadd mondjam tovább. — Amint pillantása a fiúról ismét az ablakra tévedt, kevés érdeklődés látszott benne hallgatója iránt, azt pedig szemmel láthatóan valamilyen néma belső küzdelem kötötte le.