Emberi mértékkel mérve lehetetlennek tűnt, hogy mesterségesen jött volna létre: világméretű volt. Ám oly különösen, oly bonyolultan alkották meg, olyan világosan látszott, hogy valamely nagyon összetett célt kell szolgálnia, hogy csakis egy eszme kifejeződése lehetett. Ahogyan a sarkok meghatározta pályán keringett a nagy kék-fehér csillag körül, hatalmas, szabálytalan poliéderre emlékeztetett, felszínén milliónyi tálszerű horpadás. A tálak, mint megannyi szem, az égbolt egy-egy meghatározott pontjára néztek. A csillagok állásának legparányibb változása sem kerülte el a figyelmüket. A poliédervilág mérhetetlenül hosszú idők óta végezte rejtélyes feladatát, kifogyhatatlan türelemmel. Volt ideje, az örökkévalóságig.

Amikor kihúzták, nem sírt. Apró szemöldöke ráncokba húzódott, aztán nagyra nyitotta a szemét. Nézte az éles fényeket, a fehér és zöld ruhás alakokat, a nőt, aki ott feküdt lent az asztalon. A hangok körülötte valahonnan ismerőseknek tűntek. Újszülöttől szokatlan kifejezés ült az arcocskáján — talán elképedésnek lehetne nevezni.

Kétéves korában, karját a magasba nyújtva, aranyosan kérte: Paa, főőő! — A barátaik meglepődtek, milyen jól nevelt a kicsi. — Ez nem jólneveltség — világosította fel őket az édesapja. — Eleinte sikított, ha azt akarta, hogy felvegyük. Egyszer aztán rászóltam: Ellie, nem kell sikítani. Csak azt kell mondani: Papa, föl! A gyerekek okosak. Ugye, te okos kislány vagy, Presh?