Hát most főőő volt, szédítő magasságban, a papája vállán lovagolt, gyérülő hajába kapaszkodott. Itt fönt sokkal jobb volt, sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, mint odalenn, a lábak rengetegében. Ráléphetnek, eltévedhet köztük. Erősebben markolt édesapja hajába.

Otthagyták a majmokat, elindultak, és ahogy befordultak, pipaszárlábú, hosszú nyakú, foltos bőrű állat került eléjük, apró szarvai voltak. Magasan tornyosult föléjük. — Olyan hosszú a nyakuk, hogy nem jön ki rajta a beszéd — mondta az édesapja. Nagyon sajnálta a szegény, szótlanságra kárhoztatott lényt. De örült is, hogy ilyen csodálatos teremtmények is vannak.

— Gyerünk, Ellie — nógatta az édesanyja. — Olvasd! — Nagynénje nem akarta elhinni, hogy a hároméves Ellie olvas. Biztosan megtanulta kívülről a versikéket, gondolta. Verőfényes márciusi délelőttön a State Streeten sétáltak, megálltak egy kirakat előtt. Burgundivörös ékkő csillogott az üveg mögött. — Ék-sze-rész — szótagolta Ellie a cégtábláról.

Bűntudatosan óvakodott be a lomkamrába. Az ósdi Motorola rádió ott állt a polcon. Nagy volt és nehéz, amikor magához ölelte, félt, hogy elejti. Levenni veszélyes! — állt a hátlapján. De tudta, amíg nem dugja be a dugaszt a konnektorba, semmi veszély. Kicsavarta a csavarokat, kidugta közben a nyelve hegyét, és kíváncsian bámult a készülék belsejébe. Ahogy gondolta: nem voltak ott se apró zenekarok, se kicsi énekesek, akik türelmesen várnák, hogy valaki bekapcsolja a rádiót. Helyettük csillogó üvegcsöveket látott, olyasmiket, mint a villanykörték. Némelyikük a moszkvai templomok kupolájára emlékeztette, egy könyvben látott ilyesmit. Elfordította a kapcsológombot és bedugta a dugaszt a konnektorba. Ha nem ér hozzá a készülékhez, sőt nem is áll közel hozzá, ugyan mi baj lehetne?