— Adjál nekem legalább egy ilyen fogat a rácson át! — rimánkodott a királylány.

— És mit adsz érte cserébe? — kérdezte a homosz.

— Odaadom az aranykulcsocskámat, de csak egy pillanatra.

— Miféle kulcsocska az?

— Az én kulcsom, amivel az értelmemet minden este föl kell húzni.

Hiszen biztosan neked is van.

— Az én kulcsom másfajta — felelt kitérően a homosz. — No és hol van?

— Itt a mellemen, az aranyfödél alatt.

— Hát add ide.

— És adsz egy fogat?

— Adok…

A királylány kicsavart egy aranycsavart, felnyitotta a födelet, elővette az aranykulcsocskát, és beadta a rácson. A sápatag mohón megragadta, és vihogva a ketrec mélyébe szaladt. Sírt, könyörgött a királylány, hogy adja vissza a kulcsot, de hiába. Senkinek sem merte elárulni, mi történt, hát búsan visszabandukolt a palotába. Bizony botorul cselekedett, de hát szinte gyermek volt még.

Másnap reggel a szolgák élettelenül találták kristályágyában.

Odafutott a király, a királyné, az egész udvar, Elektrina meg csak feküdt, mintha aludna, de nem lehetett fölkelteni. Hívatta a király az udvari főszerelőket és műszerészdoktorokat, megvizsgálták a királylányt, s felfedezték, hogy a födél nyitva, a csavar meg a kulcsocska sehol! Lett is a palotában nagy felfordulás, futkosott az egész háznép, keresték a kulcsot, de hiába. Másnap aztán jelentették a kétségbeesett királynak, hogy a sápatag beszélni akar vele az elveszett kulcsocska ügyében. A király személyesen sietett a kertbe, a csodalény pedig azt mondta neki, hogy tudja, hol vesztette el a királylány a kulcsot, de csak akkor árulja el, ha a király szavát adja, hogy őt nyomban szabadon engedi, és űrdereglyét is ad, amivel hazatérjen. A király nem állt rá egykönnyen, előbb tűvé tétette az egész parkot, de végül is engedett. Fölszerelték az űrdereglyét, és a sápatagot szigorú őrizet alatt előhozták a ketrecből. A király a hajónál várt, de az antroposz kijelentette, hogy csak akkor árulja el a kulcs hollétét, mikor már a fedélzeten lesz.