— Jól van, fiaim, jól van — szakította félbe őket a király. — Most elmehettek, én pedig majd mindent megfontolok és meggondolok.

Földig hajoltak a bölcs homológusok, és nyugtalan szívvel távoztak, mert sejtették, hogy Boludár nem tett le vészterhes szándékáról.

Nem sokkal ezután éjnek idején egy csillaggálya érkezett, óriási csomaggal. A rakományt nyomban a király kertjébe szállították. Másnap megnyíltak az aranykapuk a birodalom minden alattvalója előtt; s a briliáns bokrok, jáspisból faragott lugasok és márványcsodák között szemük elé tűnt a vaskalitka, benne egy sápadt, nyamvadt csodalény, amely egy hordócskán csücsült, előtte egy tányérban valami furcsa folyadék, amely olajszagú volt ugyan, de olyan, mint az odaégett, tehát felhasználásra már nem volt alkalmas olaj. A csodalény azonban a legnagyobb nyugalommal merítgetett valami kis lapátfélét a tányérba, és buzgón arcnyílásába öntögette az olajos mismást.

A nézők elnémultak a borzalomtól, amikor elolvasták a kalitkán levő feliratot, kiderült ugyanis, hogy egy Antroposz Homoszt, egy eleven sápatagot látnak maguk előtt. Ám a csőcselék hamarosan ingerelni kezdte, s ekkor a Homosz felállt, elővett valamit a hordócskából, és maró folyadékot kezdett locsolni a garázdákra. Ki menekülőre fogta, ki meg köveket ragadott, hogy agyonverje az ocsmány szörnyet, de az őr egykettőre elzavarta őket.

Tudomást szerzett minderről Elektrina, a király leánya. Úgy látszik, örökölte atyja kíváncsiságát, mert bátran oda-odamerészkedett a ketrechez, amelyben a szörny hol vakarózással töltötte az idejét, hol meg annyi víz és büdös olaj benyakalásával, hogy attól a király ezer alattvalója tüstént meggebedt volna.

A homosz hamar megtanulta az értelmes beszédet, s még Elektrinával is szóba mert elegyedni.

Megkérdezte egyszer a királylány, mi az a fehér, ami a szájában csillog.

— Úgy hívják, hogy fogak — felelte.