Borostyánba zárt bogárként, jégbe fagyva nyugszik a krióniai óceánban, míg a világ világ.

A Rézlovag veszte nem riasztotta el a többi vakmerőt. Nyomon követte a Vaslovag, de előbb jól leszopta magát cseppfolyós héliummal, acélgyomrában kotyogott a fagyos itóka, vaspáncélját belepte a dér, fehér lett, mint egy hóember. De mire a bolygó légkörét átszelte, felhevült a súrlódástól, a cseppfolyós hélium sziszegve elpárolgott, a Vaslovag vörösen izzva zuhant a jégmezőre, s az nyomban meg is nyílt alatta. Előmászott, gőzölögve, mint egy gejzír, de amit csak megérintett, fehér felhővé vált, s hóként hullott vissza. Leült hát a lovag, várta, hogy kihűljön. Mikor a hópelyhek már nem olvadtak el vaspáncélján, fel akart állni, hogy csatába induljon, de ízületeiben megdermedt az olaj, a hátát sem bírta többé kiegyenesíteni. Azóta is ott ül, betemette a hó, csak a sisakforgója áll ki belőle. Vashegynek nevezik azt a fehér halmot, szemüregeiben meg-megcsillan dermedt pillantása.

Hallott elődei sorsáról a harmadik rabló: a Kvarclovag, aki nappal átlátszó volt, mint egy csiszolt lencse, éjjel pedig visszatükrözte a csillagokat. Ő nem félt, hogy tagjaiban megdermed az olaj, hiszen olaj nem volt benne; attól sem félt, hogy lába alatt elolvad a jég, mert olyan hideggé tudott válni, amilyenné akart. Csak a gondolkodástól kellett óvakodnia, mert az felhevíti kvarcagyát, és vesztét okozhatja. El is tökélte, hogy egy fikarcnyit se fog gondolkodni, akkor nem eshetik baja, és vígan legyőzi a krionidákat.

Míg a bolygó felé repült, úgy átfagyott a hosszú úton, az örök galaktikus éjszakában, hogy a röptében mellének ütköző vasmeteorok csörömpölve törtek össze, akárcsak az üveg. Átlátszó tükörteste leszállt Kriónia fehér havára, fölé borult az ég, mint egy csillagos, fekete üst. Nosza, tanakodni kezdett, hogy most mihez fogjon, de a hó máris olvadozott és gőzölgött körülötte.