— Hohó — mondta a Kvarclovag —, álljon meg a menet! Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs! Elhatározta, hogy akármi történjék, csak ezt az egy mondatot fogja hajtogatni, mert ez nem igényel szellemi erőfeszítést, tehát nem melegíti fel. Azzal nekivágott a hósivatagnak, egyenesen az orra után, gondolkodás nélkül, hogy hideg maradjon. Ment, mendegélt, míg egy magas jégfalhoz nem ért; ez határolta Frigidát, a krionidák fővárosát. Nekiveselkedett a lovag, fejével a falnak rontott, szikrázott a jég, de a fal meg se rezdült.

— No, akkor majd másképp! — szólt magában, és töprengeni kezdett, mennyi kétszer kettő. Addig-addig töprenkedett, míg a feje föl nem melegedett, akkor újra megrohamozta a szikrázó falat, de még most is csak egy kis lyukat ütött rajta.

— Kevés! — mondta. — Próbáljunk valami nehezebbet. Vajon mennyi háromszor öt?

Most már gőzfelhő gomolygott a feje körül, mert a lázas gondolkodástól rögtön felforrt a hó. Hátrált egy kicsit a lovag, nekifutott, és azonmód átsiklott a falon, aztán még két palotán meg három szerényebb dérgróf házán, egy széles lépcsőre huppant, megkapaszkodott a jégcsap-korlátban, de így is továbbcsúszott.

Gyorsan felpattant, mert már minden olvadozott körülötte, félt, hogy az egész városon végigkorcsolyázik, aztán elnyeli a jégszakadék.

— Hogyisne! Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs! — szólt magában, és csakugyan rögtön lehűlt. Kimászott a maga olvasztotta jégbarlangból, s egy nagy térre került, amelyet mindenfelől beragyogott a kristályoszlopokon libegő-lobogó, smaragdzöld és ezüst északi fény.

És máris feléje tartott egy daliás vitéz: csillagszikrázó Boreál, a krionidák vezére. Kvarclovag összeszedte magát, és rohamra indult.