Szertefoszlott a platinidák minden reménysége, de közben eljött az idő és visszatért a csillagmérnök, a három bolygó alkotója.

Megnézte messziről, milyen világ van az Aktimán, s azt mondta magában: — Ez így nem maradhat! — Gubót szőtt a legvékonyabb és legkeményebb sugárzásból, belerakta saját testét, hogy ott várjon visszatértéig, aztán szegény csavargó alakját öltötte és lerepült a bolygóra.

Mikor besötétedett, és csak a távoli hegyek hideg koszorúja világította meg a platinavölgyet, a csillagmérnök közeledni akart Tóriás király alattvalóihoz, de azok riadtan menekültek, félve az uránrobbanástól, és ő hiába kergette hol az egyiket, hol a másikat, nem értve, miért iszkolnak előle. Zengő léptekkel járta a pajzs formájú, kerek dombokat, s elérkezett a bástyához, ahol Tóriás a láncra vert Piront tartotta. Meglátta őt Piron a rácson keresztül, és rögtön észrevette, hogy a csillagmérnök, bár külsejét tekintve szerény robotnak látszik, más, mint a platinidák: ugyanis egy csöppet sem fénylett a sötétségben, inkább szurokfekete volt. Ennek oka pedig csak az lehetett, hogy páncéljában egy morzsa urán sincsen. Piron kiáltani akart neki, de a száját összecsavarozták, hát szikrákat csiholt, fejét a börtönfalba verve. A mérnök meglátta a szikrákat, odament a bástyához, és benézett a rácson. Piron nem tudott beszélni, de a láncait csörgethette, hát elcsörgette a csillagmérnöknek a teljes igazságot.

— Tűrj és várj — mondta amaz —, minden jóra fordul.

Elment Aktima legvadabb hegyeibe, és három nap, három éjjel kadmiumkristályokat keresett. Mikor már eleget talált, palládiumkövekkel lemezt kovácsolt belőlük. A lemezből kadmium fülvédőket szabott, és szépen lerakta őket a házak küszöbére. A platinidák megtalálták, és csodálkozva rögtön fel is vették, mivel éppen tél volt.