Keservesen nyögték a zsarnokság igáját a gonosz király alattvalói.

Némelyek lázadást akartak szervezni Tóriás ellen, kézzel-lábbal mutogatva szőtték terveiket, de semmi sem lett a dologból, mert mindig akadt olyan együgyű, aki odaszaladt megkérdezni, miről van szó, és maflasága miatt az egész összeesküvés a levegőbe repült.

Élt az Aktinián egy ifjú feltaláló, Piron nevezetű, aki olyan vékony drótot tudott húzni platinából, hogy az abból készült hálóval elfoghatták a felhőket. Feltalálta Piron a drótos távírót is, aztán olyan vékony drótot használt, ami már nem is volt, és így keletkezett a drótnélküli távíró. Remény költözött Aktinia lakóinak szívébe, azt gondolták ugyanis, hogy most már csak sikerül majd összeesküvést szőni. De az ármányos Tóriás minden beszélgetést lehallgatott, mert mind a hatszáz kezében egy-egy platinaantenna volt, tudta tehát, miről beszélnek alattvalói, és mihelyt meghallotta a „lázadás” vagy „összeesküvés” szót, rájuk bocsátott egy gömbvillámot, és tűztócsává olvasztotta az összeesküvőket.

Piron elhatározta, hogy túljár a király eszén. Mikor barátaival tanácskozott, „lázadás” helyett azt mondta, hogy „csizma”, „összeesküvés” helyett azt, hogy „sarkantyú”, és így szervezte a felkelést. Tóriás csodálkozott, miért lettek az alattvalói ilyen lelkes csizmadiák, hiszen nem tudta, hogy a „rámán varrás” azt jelenti: „tüzes karóba húzni”; a szűk csizmán pedig az ő zsarnokságát értik. De azok, akikhez Piron fordult, nem mindig értették meg, hiszen terveit csak csizmadiául fejthette ki. Magyarázott, ahogy tudott, de mivel nem értették, óvatlanságból egyszer azt sürgönyözte: „plutóniumlemezt szabni”, mármint csizmatalpaláshoz. Ettől megijedt a király, hiszen a plutónium az urán édestestvére, az urán a tóriumé, őt meg Tóriásnak hívták. Nyomban kiküldte a páncélos őrséget, hogy fogják el Piront, és vessék lába elé, az ólompadlóra. Piron nem vallott be semmit, a király mégis a palládiumbástyába csukatta.