Na már most, figyeljük csak meg a teknősbékát és a sast!

A teknősbéka földön lakó teremtmény. Lehetetlen nála közelebb élni a földhöz anélkül, hogy alatta lennél. A láthatára néhány hüvelykre terjed. Körülbelül olyan jó a gyorsulása, amilyenre szükség van egy saláta elcsípéséhez. Mindent egybevéve, úgy maradt fönn, miközben a további evolúció elsuhant mellette, hogy nem fenyegetett senkit és túl sok vesződséggel járt a megevése.

És akkor ott a sas. A levegő és a magasságok lénye, amelynek láthatára kihúzódik egész a világ pereméig. Elég éles a látása ahhoz, hogy észrevegye, amint valami kicsi és vinnyogó szerzet megzörrenti a harasztot fél mérföldnyire. Csupa erő, csupa fennhatóság. Villámgyors, szárnyaló halál. Elegendő karom és csőr ahhoz, hogy bármi nála kisebbet megegyen és legalább sietősen falatozzon egyet bármi nála nagyobból.

És mégis, a sas órákig fog gubbasztani a szirten és a világ országait szemlélni, amíg ki nem szúrja a távoli mozgást és akkor tekintetét rászegezi, rászegezi, rászegezi a bokrok közt bukdácsoló kis teknőre odalent a sivatagban. És el fog rugaszkodni…

És egy perccel később a teknősbéka úgy találja, hogy a világ fokozatosan távolodik tőle. És életében először megpillantja a világot, többé nem egy hüvelykre a talajtól, hanem ötszáz lábnyira tőle, és azt gondolja: micsoda remek barátra leltem a sasban.

És akkor a sas elereszti.

És — szinte mindig — a teknősbéka lebucskázik a halálába. Mindenki tudja, hogy miért teszi ezt a teknősbéka. A gravitáció olyan szokás, amitől nehéz megszabadulni. Senki sem tudja azonban, hogy miért teszi ezt a sas. Egy teknősbéka finom falat, ám, figyelembe véve az elfogyasztásához szükséges erőfeszítést, gyakorlatilag bármi más sokkal kívánatosabb eledel. Egyszerűen arról van szó, hogy a sasok élvezettel kínozzák a teknősbékákat.

De persze, amit a sas nem ér föl ésszel, az, hogy ilyenkor részt vesz a természetes kiválasztódás egy nagyon kezdetleges formájában.