Az emberek szerettek Vorbisszal barátkozni, főleg a már említett mentális kisugárzás miatt, ami azt súgta nekik a lehető legdisztingváltabb módon, hogy nem szeretnének az ellenségének számítani.

Most ketten közülük ott ültek nála. Mégpedig Fri'it Tábornok-Enmagam, aki, akármit is állítsanak a hivatalos följegyzések, az az ember, aki a Isteni Légió nagy részét irányítja, és Drunah Püspök, az Enmagami Konferencia titkára. Egyesek nem gondolnák, hogy ez túlzott hatalommal járó tisztség, de persze azok még sosem voltak jegyzőkönyvvezető titkárok enyhén süket öregemberek értekezletén.

Ami azt illeti, egyikük sem volt ott valóban. Nem beszéltek Vorbisszal. Ez az egyik olyan összejövetel volt. Rengeteg ember nem beszélt Vorbisszal és nem restellték a fáradságot, hogy ne értekezzenek vele. Némelyik apátot a távoli kolostorokból nemrégiben a Citadellába hívták, s titokban utaztak akár egy hétig is kerülő utakon csak azért, hogy feltétlenül ne csatlakozzanak a Vorbis szobáját látogató homályos alakokhoz. Az utóbbi néhány hónapban Vorbisnak látszólag annyi látogatója akadt, mint a Vasálarcosnak.

És nem is beszéltek. Ám ha ott lettek volna, és ha társalogtak volna, az így zajlott volna le:

— És most — mondta Vorbis — vegyük Ephebe ügyét.

Drunah Püspök vállat vont

— Azt mondják, nincs jelentősége. Nem fenyeget onnan veszély.

A két férfi Vorbisra nézett, arra az emberre, aki sohasem emeli föl a hangját. Nagyon nehéz volt megállapítani, hogy Vorbis mit gondol, gyakran még azután is, hogy elmondta neked.

— Tényleg? Hát ide jutottunk? — kérdezte. — Nem fenyeget onnan veszély? Azután, amit szegény Dorgal Testvérrel tettek? Om sértegetésével? Ez így nem mehet! Mi a cselekvési terv?

— Ne legyen több harc — válaszolta Fri'it. — Úgy harcolnak, mint az őrültek. Nem. Máris túl sok embert vesztettünk.

— Erős isteneik vannak — jegyezte meg Drunah.