Hattyú szárnyához hasonlatos, hosszú és fehér vitorlákat dagasztva röptette át a Messzeszállót a nyári lég a Páncél-szirtek közt, be Gonti Kapu öblébe. A kikötőgátak mögött elterülő nyugodt vízen a szelek oly magabiztos és kecses teremtményeként siklott, hogy egynéhány városi, kik a régi rakpartnál halásztak, felvidult láttán, és széles mozdulatokkal integetett a legénységnek és annak az egy utasnak, aki az orrban állt.

Vékony alak sovány csomaggal és vén fekete köpönyegben, talán varázslóféle vagy valami kisebb kereskedő, nem fontos személyiség. Két halász figyelte a dokknál és a fedélzeten megindult buzgólkodást és azt, ahogyan a hajó kiadni készült rakományát. Kevesebb kíváncsisággal pillantottak az utasra, amikor az elhagyta a hajót, és az egyik tengerész mutatott valamit a háta mögött, hüvelyk—, mutató- és kisujját összeérintve: Ne gyere vissza!

Amaz habozva állt meg a mólón, majd vállára vette csomagját, és megindult Gonti Kapu utcáin. A forgalmas utcák rögtön a Halpiac felé vezették, ahol utcai árusok és alkudozók között verekedte át magát, az utca kövezete tengervíztől és pikkelyektől csillogott. Ha lett volna kijelölt útja, hamar elveszítette volna a kordék és bódék és emberek rengetegében, és a hidegen bámuló döglött halak között.

Egy magas, idős asszony fordult el éppen a bódétól, amelynél a hering frissességét és a halaskofa igazmondását kifogásolta. Látván, hogy a nő megbámulja, az idegen oktalan módon megkérdezte: — Lenne oly kedves és elmondaná, mi módon jutok Re Albiba?