— Fojtsa magát moslékba! Kezdetnek jó lesz — válaszolta a magas nő és továbbállt, magára hagyva a megdöbbent és elcsüggedt érdeklődőt. Ám a halaskofa lecsapott az erkölcsi magaslat meghódításának lehetőségére, és öblös hangon rákiáltott: — Re Albiba, mi? Re Albiba akar menni? Szólaljon már meg, ember! Biztosan a Vén Mágus házához akar menni Re Albiban. Hát persze, hogy oda. Akkor forduljon be ott, azon a sarkon, aztán fel a Tündérközbe, arra, látja, amíg eléri a tornyot…!

Amint kijutott a piacról, a széles utcák felvitték az idegent egy dombra, és nem sokkal a zömök őrtorony mögött elérkezett a városkapuhoz. Két életnagyságú kősárkány őrizte a kaput, fogaik mint az alkarja, kőszemükkel vakon bámulták az öblöt, közben átnéztek az egész város felett. Kérdésére egy ácsorgó őr azt válaszolta, hogy csak forduljon balra az út végén, és máris Re Albiban találja magát. — És a Vén Mágus házához át kell mennie az egész falun — tette még hozzá.

Így hát tovább baktatott a városból kivezető úton, amely igencsak meredeken emelkedett. Időnként felnézett a Gont-hegy még meredekebb lejtőire és felhőkön is túlnyúló, távoli csúcsára.

Az út hosszú volt és a nap melegen sütött. Hamarosan levette fekete köpönyegét, hajadonfőtt és ingujjban folytatta útját, és valószínűleg nem gondolt a vízzel vagy azzal, hogy vehetett volna élelmet a városban. Vagy csak túl tartózkodó volt az ilyesmihez, talán azért, mert sem a városok ismerete, sem az idegenekkel szembeni fesztelenség nem jellemezte.

Maga mögött hagyott néhány hosszú mérföldet és utolért egy szekeret, melyet már messziről látott odafent, mint sötét maszatfoltot az út fehér pormaszatján. Csikorogott és nyikorogott, lépésben vontatta két kis ökör, melyek oly öregnek, ráncosnak és reményvesztettnek tűntek, hogy akár teknősök is lehettek volna. Üdvözölte az ökreihez hasonlító kocsist. Az nem szólt, csak hunyorgott.

— Akad egy forrás valahol fentebb? — kérdezte az idegen.